Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


_____________________________________________

                                                           Rabi Khan - The Blue Kiss

Tóth Krisztina: Az vagy nekem 

 

  

 

 

 

Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.
 

Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.
 

Tőled rohan a harisnyán a szem le.
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.
 

Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

 

_____________________________________________

                                                           Henry Asencio - Day Dream

Tóth Krisztina: Beszélek

 

 

  

I.

Beszélek folyton, álmodban beszélek,
nem ember-nyelven, mert más itt a hangom,
meghallod úgyis, mikor én beszélek
ahogy annyi lényben meglátod az arcom,
az őszi domboldal agyagos sarán
a nyárba nem lehet visszamászni,
de van valahol egy ösvény talán,
csukva a szemed, azért kell ott állni,
vigyázz, ne lépj a fekete csigákra,
térképet írnak a sírásnyomokkal,
le ne mossa a napok áradása,
hogy tudnál másképp visszajönni onnan.



II.

Éjjel megjönnek az elveszett kutyák,
csatakosan körbejárják a házat,
sorfalat kint a csöpögő, nagy tuják,
mint a kísértetek, himbálva állnak,
és hallok majd mindenkit belopózni,
embert és állatot, aki elment messze,
belép álmomba kezemet újra fogni
aki éberen fölállt és elengedte,
lélegzetükből összerakom az arcod,
eső utáni illata lesz a földnek,
fejedet fülelve félrehajtod,
kopogtatsz majd és én nem hiszlek esőnek.

 

______________________________________________________________________

                                                          Kép

Tóth Krisztina: Dosszié

 

 

 

 

 

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált utánam,
a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.


Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
...az ólomüveg, tudod, az ebédlő
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza őket...
...én most leszállok, metróval megyek.


Mért lepleződnek le mindig a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

 

 

_______________________________________________________________________ 

                                                                             Kép

Tóth Krisztina: Haldokló futam 

 

 

 

 

Sohasem láttam a tárgyaidat.
Reggeli inged a széken.
Sohasem láttam a bútoraid
körvonalát a sötétben.
Lépni se, dőlni se hozzád,
lépcső nélküli korlát.

 

 

_______________________________________________________________________

                                                                               Kép

Tóth Krisztina: Holdvándor

 

 

 

 

 

Tudom, amit tudok és tudom, amit csak sejtesz,
de így éjfél után ez együtt is kevés:


kevés a sokhoz és túl kevés az egyhez,
fogja magát és útra kel az ész,


fogja magát és a sötétbe kortyol,
egyre messzebb megy, részegen a Holdtól,


pedig sejti, hogy már semmit se nyerhet,
kockára téve az Egyetlen Egyet,


az ég órája nagy szerencseszámlap,
leül, körülnéz és rendel magának,

nyugodtan ül, lassan borába kortyol,
tizenkilencre lapot kér a sorstól,


aztán veszít, és nem is megy haza.

 

 

_______________________________________________________________________

                                                                                                     Kép

Tóth Krisztina: Ősz

 

 

 

 

 

Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket. 
Tőlem már nem, csak belőlem telik,
mindig magamban kell, hogy nézzelek.


Ne volna ez a kérdezz-felelek, 
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem, 
mikor én hallgatni kívánok.

 

_______________________________________________________________________

                                                                                                 Dan Earle - Alone

Tóth Krisztina: Őszi sanszok

 

 

 

 

 

Ősz újra. Kong
a park. Na mondd,
beláttad?
Van-e tovább?
Van-e tétovább
tenálad?


Teszek-veszek
szőlőt veszek,
miegymást,
szél kavarog,
cibál, ahogy
mi egymást:


Becsap, kitér, kitár...
Oly elhagyott, sivár
a lelkem,
csak zümmög kétkedő
hangon, mint az eső,
mi ver lenn...

 

______________________________________________________________________ 

                                                                                     Jeff Lyons - Embrace

Tóth Krisztina: Repülő









 

Miféle testben jössz elém
a földi sodrásban megint?
Folyton változik alakod
a nevek örvénye szerint:
homokpart, kőarc, kisgyerek,
idegen szempár a buszon,
vagy egy utca, mit ismerek,
de a helyet már nem tudom.
Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.
Amikor nem vagy, üresen
ragyog a szív-nem-látta tér.
Emberruhám ha levetem,
találkozunk-e valahol?
Milyen betűkkel írsz nekem
az összefirkált ég alól?
A márvány Szaturnusz mögül
odatalálsz-e, mint a fény,
hogyha smaragdtábla leszek
a Hold fekete felszínén?

 

______________________________________________________________________
 

Tóth Krisztina: Szilveszter

 

 

 

 

 

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,


képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,


de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?


Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?


Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik életem – át
kéne aludni ezt az estét,


aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

 

_______________________________________________________________________