Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Kép

                                                    

 

 Vámos Miklós - Törpehivatal   

 

 

 

 

Egészen kicsi korában kezdődött.  - Öcsi, gyere csak! - mondta Ica, az óvónéni, aki mindig orrcsiklandó mosószerszagot árasztott. Ő odatotyogott, szolgálatkészen megfogta Ica néni fehér köpenyének a szegélyét. Csakhogy addigra Turai is ott csimpaszkodott. Ő igyekezett lefejteni Turai ujjait a köpenyről: - Én vagyok az Öcsi! Ica néni azonban őt tolta el magától: - Gyerekem, menjél szépen, mostan a Turait hívtam! Így tudta meg, hogy más öcsik is vannak. Gyűlöletesnek találta, hogy közös nevet hordjon a Turaival.  - Én már soha többé nem akarok Öcsi lenni! - jelentette be odahaza. Hatalmas derültséget keltett, mert erősen raccsolt és selypített. Inkriminált mondatát az anyja újra meg újra elmesélte rokonnak, barátnak, ismerősnek, az ő kiejtését utánozva:  - Az Öcsi máj soha többé nem akaj Öcsi lenni.
    A nővére sem szerette, hogy cicuskának hívták: én nem nyávogok, és nem iszok tejet! Az anyja ezt is ellenállhatatlanul humorosnak találta, s úgyszint közreadta minden lehetséges alkalommal. A lánya passzív rezisztenciába kezdett, ha cicuskának
szólították, látványosan a füle botját sem mozdította. Cicuskám, drágaságom, ne szórakozzál, pattanjál, ha hozzád beszélek, mert könnyen kaphatsz egy frászt! - anya. Nem vagyok cicuska!!! - a nővére. Rendben van, de akárhogy hívnak, te törülgetsz, cicuskám.
    Szálltak az évek, a cicuska valamiképpen kikopott a családi szókészletből, ám az Öcsi szívósan tartotta magát, bármennyire tiltakozott ellene. Sajnos, az általános iskolába és a gimnáziumba is bejutott, idővel némely tanár is öcsizte. Nincs menekvés, gondolta ő, úgy látszik, ez már elkísér a sírig. Talán a fejfámra is azt írják: Dr. Máv Öcsi, élt ennyit meg ennyit, nyugodjék békében.
    Dr. Máv Öcsi persze a vezetéknevét sem szerette. Szerb ősei Mavrovszkiról magyarosították, akkoriban a Magyar államvasutak még nem is létezett. Dr. Máv Öcsi úgy tartotta, õ eleve hátrányos helyzetű gyerek volt ezzel a névvel, melyhez ráadásként a szüleitől a keresztségben a Márton nevet kapta. Egy életen át irigyelte a Tóth Jánosokat, Kovács Lajosokat, Szabó Istvánokat. Akadtak olyan rosszkedvű pillanatai, amikor azt gondolta, a Máv Mártonnál meg az Öcsi is tűrhetőbb. Neveivel kapcsolatos állandó elkeseredését ritkán osztotta meg a külvilággal, zárkózottságát a múló idő nem csökkentette, hanem fokozta. Mire fogorvosi diplomát szerzett, már túlnőtte a szüleit, ám mintha csupán hosszában volna képes terjeszkedni, széltében nem, alkata ceruzára emlékeztetett, kihegyezett ceruzára, tekintettel hosszúkás fejformájára és csúcsos koponyájára. Az összkép inkább gyerekes, mint férfias. Ezt is szégyellte.
    Dr. Máv Márton végzett fogorvosként nevet változtatott és megnősült. Egy lángolóan vörös hajú és körmű nőt vett el, aki az asszisztense volt a klinikán. Rossz nyelvek szerint Aranka valamennyi doktort kiszolgálta az osztályon, ám az ilyesfajta pletykákat főleg azok terjesztik, akik csak szeretnének részesülni a kegyekben. Mire a névváltoztatási ügy lezárult, Dr. Márai Mihály fogszakorvos magánrendelőt nyitott nagyapja körúti lakásán, s Aranka az első gyereküket, Pétert hordta a szíve alatt. A doktor úr - szerette, ha így szólítják - úgy érezte, végre egyenesben van, megnyugodhat. Addigra valamiképpen már Aranka is öcsizte.
    Két további fiúk született, Imre és Zoltán. A srácok követték az anyjuk példáját az öcsizésben, a doktor úr lassacskán beletörődött. Mindegy... Erre a kis időre... - Péter világrajövetele óta mintha hatványozott sebességgel múlnának az évek. Arankát a második terhesség után rábeszélte, hagyja abba a munkát, szentelje magát száz százalékig a családnak. Így is lett. Aranka megtalálta a boldogságát a patyolattiszta ágyneműben, a cseppmentesre törülgetett poharakban, a városszerte legendás konyhaművészetében. Mintaházaspárként emlegették őket. Egészen addig, amíg Dr. Márai Mihály, akinek akkorra már egyetlen szál haja sem maradt, váratlanul elköltözött hazulról. Tizenkilenc évig éltek együtt.
    A hír lassan, fokozatosan terjedt, sokáig sem Aranka, sem a doktor úr nem mondta el senkinek. De azért feltűnt. Mihály anyja látogatóba ment, a fiát nem találta otthon.   
 - Dolga van! - Aranka. A nővére születésnapján sem jelent meg, annyi fáradtságot se vett, hogy telefonáljon. Ha valaki óvatos kérdést tett föl, Aranka megrázta a sörényét: Hagyjatok nekem békét...
    - Öcsikém, mi ez a marhaság, megbolondultál? - kérdezte az anyja. A doktor úr a vállát vonogatta, minden további fölvilágosítástól elzárkózott. Az anyját nem olyan fából faragták, hogy beérje ennyivel: - Na de mégis, hogyan képzeled a jövőt? - Sehogy se képzelem... nem vagyok jósnő!
    Életük drámai fordulatáról Aranka ekképpen számolt be a fiainak:  
 - Apátoknak elmentek hazulról, itt hagyott minket, fogalmam sincs, mivel szolgáltunk rá erre... annyi bátorsága sincs, hogy elétek álljon és becsülettel megmondja. 
A három srác őrizte a csöndet, végül Imre szólalt meg: 
 - Nő van a dologban?
 - Gondolom... - Aranka idegesen nevetgélt: 
 - Remélem, nem férfi.
Ezt a fiúk csöppet sem találták viccesnek.
    Mind a hárman kísérletet tettek, hogy az apjuktól magyarázatot kapjanak. A doktor úr új lakcímét senki se tudta, csak a klinikán vagy a rendelőjében lehetett elérni. 
Dr. Márai Mihály külön-külön mindhárom fiát meghívta ebédre, ugyanabba a közepes étterembe, mely a rendelő háztömbjében volt. A fiúk később egyeztettek: ugyanazt az egyendumát kapták. Már nem vagyok boldog Arankával, nagyon sajnálom... ahhoz még nem vagyok elég öreg, hogy ebbe beletörődjek... fölteszem, ezt te nem érted, hidd el, én sem értem... elszakadt a húr.
    Péter és Imre egy darabig bojkottálta apját, Zoltán viszont kitartóan kereste, õ
derítette ki, hogy a doktor úr egy nála tizenhét évvel fiatalabb nővel él. Úgy hívják: Czomb Bíborka. Aranka nem hitt a fülének: - Ilyen név nincs is! De van... nő is van... pici, fekete, a vállamig sem ér, végzős az orvosi karon, sebésznek készül. Majd sámliról operál, mondta Aranka epésen.

----------------

Egy sápadt, kora őszi napon Dr. Márai Mihálynak nagyon elege lett a szuvas fogakból. Nyúlt a rendelés, mint a rétestészta, sehogy sem akartak elfogyni a betegek. Amikor úgy számította, hogy valamennyin túlesett, Editke, az asszisztens, nem hagyta, hogy levegye a köpenyt: 
- Jött még egy csaj... állítólag be van jelentve, hm, Czomb Bíborka. 
- Na ne..., ezzel a névvel tessék holnap jönni! - a doktor úr gyakran elsütötte e szakállas csattanót. 
Editke tudta, nem kell komolyan venni, a székhez kísérte a pácienst. A doktor úr közben gumikesztyűt váltott. Odaült a kerek székére, s a szabványkérdéssel indított:  
- Mit tehetek önért? - csak ekkor nézett a beteg arcába. Olyan tündökletes szempárral találkozott, hogy percekig csak bámulta, pedig a lány már tátogatta a száját, elővillant a gyöngyház árnyalatú, szabályos fogsora. Négy amalgámtömést akart fehér műanyagra cseréltetni. A doktor úr az ilyesmit általában kettesével oldotta meg, ám Czomb Bíborkát négyszer rendelte vissza, hogy minél többször láthassa. Üveglány, mondta róla magában. Áttetsző és törékeny.
    Dr. Márai Mihály nagy előszeretettel társalgott a páciensekkel, különösen akkor, amikor a szájukban matatott, s nem voltak képesek válaszolni. Az üveglánnyal azonban kezelés előtt és után is beszélgetett. Megtudhatta, hogy a Czomb ősi nemesi család Sárospatak környékéről. A Bíborka az apja hülye vicce volt. Mindegy, a családban senki nem hívja őt Bíborkának, tudják, mennyire utálja. A doktor úr lábai elgyöngültek. Mesélni kezdte, hogy neki nem volt ilyen szerencséje, minél inkább prüszkölt a becenevére, annál makacsabbul ragaszkodtak hozzá. Az üveglány csóválta a fejét, ez kegyetlenség.
 - Ugye? Doktor úr, tudják a fiai, hogy maga nem szereti az öcsit?
Ő elgondolkodott, rájött, hogy talán sose mondta nekik - mire tárgyalóképessé nőttek, e becenevét, õ, már élete lerobbanthatatlan tartozékának vélte.
 - És magát, kedves ü... kedveském, hogy szólítják a családtagjai?
A lány nem haragudott a "kedveském"-ért, sejtelmesen mosolygott: 
 - Sokféleképpen... mindenki talált nekem olyan nevet, ami neki is kedves, meg nekem is.
    A doktor úr fülének édes zene volt ez. Tényleg... Aranka miért nem veszi a fáradságot, hogy kieszeljen valami jópofát?
 Aznap este megkérdezte tőle: 
 - Szívecském (ő kezdettől így hívta), eszedbe jutott valaha, hogy kitalálj nekem egy becenevet? 
Aranka nem emelte föl a tekintetét a keresztrejtvényről: 
 - Minek, van már neked.  
 - Nos, igen, de egy olyat, ami csak a tied! - erre már választ sem kapott.
    Harmadik találkozásuk végén félszegen megvallotta Bíborkának, hogy ő üveglánynak hívja.
 - Szép, mondta a lány.
 - És maga... maga is talált nekem valamilyen nevet?
 - Hát persze, doktor úr.
 - Elárulja?
 - Itt nem!
Megbeszélték, hogy a Művészben találkoznak. Az üveglány hosszan olvasgatta az itallapot, mielőtt rendelt, a doktor úr számára ismeretlen szeszkészítmények felől tudakozódott a pincérnőnél. Dr. Márai Mihály soha nem ivott mást, csak bort vagy viszkit. Az üveglány mindkettejüknek Calvados-t rendelt. Igyunk pertut, és fogadjuk meg, hogy örökké magázódni fogunk... az olyan romantikus! A doktor úr ettől is el volt ragadtatva.
Miután koccintottak a mindhalálig magázásra, az üveglány azt mondta: - Maga természetesen a Hapci a hét törpéből... csak azért nem hordja a kezében a kockás zsebkendőjét, mert fél, hogy kinevetik.
    Dr. Márai Mihályt ez szíven találta. Bár első hallásra idegenkedett tőle - valami férfiasabbat remélt -, hamar belátta, hogy ő tényleg Hapci. Az üveglány olyan áhítatos szeretettel ejtette, mintha ez volna a legszebb név a világon. Érdekes... - a doktor úrnak eszébe jutott, hogy gyerekkorában épp a Hapci arasznyi bábfigurája volt a hálótársa. Ez se lehet véletlen! Az a Hapci a kezében hordta a kockás zsebkendőjét, és szüntelenül mosolygott. Amíg ezt elmesélte az üveglánynak, boldogan szipogott. Rendeltek még egy rundot. Most a törpékre igyunk! - ajánlotta az üveglány, és hozzáfűzte: Imádom, ahogy szipog. Beszélgetésük a doktor urat annyira elvarázsolta, hogy évek óta most először feledkezett meg az idő múlásáról. Amikor a fizető odahozta a számlát, mondván, hogy záróra, azt hitte, viccel a pincér.
    Már másnap fölhívta az üveglányt: 
 - Halló, itt Hapci! - és beleszipogott a kagylóba. Élvezte önnön törpeségét. Hiszen ha az ember törpe, akkor nem csoda, ha csaknem állandóan gyötri a szénanátha. Az is rendjénvaló, ha egy törpének eláll a füle, ha kopasz a feje - úgyis folyton vörös hálósipkát visel -, ha kissé kacsázva és csoszogva jár... Még jobban élvezte, hogy az üveglánynak mindez tetszett. Ha Bíborka fölhívta a rendelőben, így kezdte: Törpehivatal? A negyedik kezelés után Hapci hazakísérhette. A kapualjban csókolóztak. A lélegzetszünetekben együttes erővel kidolgozták a törpehivatal szervezeti és működési rendjét. Ülnek a törpék a pici íróasztalkák mögött, buzgón pecsételnek, ha kell, ha nem. Mikor elfogy a törpeügyirat, a törpeasztalt pecsételgetik. Soha nincs fájront, a hivatal éjjel-nappal üzemel. Égnek a törpelámpák, plitty-plattyolnak a törpeírógépek, csilingelnek a törpetelefonok...
    Most már két - három naponta találkoztak. Hapci, életében először, szeretni kezdte önmagát. Különös, a gerince tövéből induló, bizsergető érzés volt, melytől ösztönösen kiegyenesedett a háta, beesett vállai szétfeszültek. Ennek nehéz lett volna ellenállni. Hapci rájött, hogy az üveglány tulajdonképpen Éjfeketécske (a Hófehérke mintájára), hiszen senki másnak nincs ilyen fényes fekete haja és szeme. Attól tartok, szerelmes vagyok magába, Éjfeketécske, súgta a fülébe. Én is magába, drága kis Törpém.
    Hapci hevert Éjfeketécske csöppnyi garzonjában, lóbálta a törpelábait, s törpehangon selypegett: Ki evett a tányérkámból? Ki ivott a pohárkámból? Éjfeketécske megcsókolta, törpehangon válaszolt: Kapod a vacsorácskát, kicsi Hapcim! - föl akart kelni az ágyról, ám a nagyra nőtt törpe nem engedte. Pillekönnyű mozdulattal simogatta az üveglány finom metszésű vállát, s az járt az eszében, hogy ilyen nincs. Nem szabad elmondania senkinek. Aligha értenék. Kinevetnék. Ők ketten örömükben nevettek. Aznap ünnepelték Hapci negyvennegyedik születésnapját.

 

 

 

 

_______________________________________________________________________

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

_______________________________________________________________________