Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

_____________________________________________

                                                           Marc Fenton -  Comfort Embrace

Simonyi Imre: Eszembe jutott

 

 

 

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.


Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?


S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.
 

 

 

_____________________________________________

 

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

                                                   Kép






1

              
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak —
Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni.
— S nélküled.
Érdekes —
        igen, talán lehet

          

Csak épp nem érdemes.

         

        
2

           
Örökké várlak,
és
mégis
minden érkezésed
rajtaütés.

         

         
3

          
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól
az új találkozásig.

         

          
4

         
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?

         

          
5

       
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell,
az kell,
nem azért: amilyen,
hanem
annak ellenére, hogy bármilyen?

      

       
6

    
Olyan vagy — amilyen.
De én is.
Így hát ne várd — az égre —
hogy miattad essek
valami
szellemen kívüli terhességbe.

      

         
7

      
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

         

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

    

   
8


Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

     

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

         

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

      


9

         
Mióta elmentél szívem: azóta
nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
— S eggyel több a rémregény.

      

        
10

       
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül

        

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

    

        
11

       
Hol van már az a sziget,
s az a szigetlakó?

       

S hol van a „mi” s a „miért” — amit tettél?

      

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

            

S talán
ott fönn
a hegyen
azok a délelőttök —

       

            
12

          
...őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

        

          
UTÓSZÓ

           
Barátném, meglásd,
Lehet végül
két ember, aki
— akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

 

_______________________________________________________________________