Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                                                     Nada Hribernik Godler - Forgiveness With Love

Schaffer Erzsébet – Engedd el…

 

 

 

 

 

 

     Nézte a fényképet. Ezek a színes képek hogy megfakulnak, gondolta. Micsoda hőség volt azon a szerdán. Emlékszik, szerda volt, még csodálkozva meg is kérdezte a férfitól, esküvő szerdán? Igen, bólogatott az, a szemüvege csillogott, a szemét összehúzta, a szemöldökét a homloka közepére tolta, és csücsörített, ahogy szokott, ha valami turpisságra készült. Aztán félrehajtotta a fejét, mint egy kisgyerek. És megint bólogatott.
     Esküvő szerdán.
     Most szemben álltak. Megfogta a vállát, és hozzátette:
     - Te leszel a tanúnk.
     - Én… - kezdte az asszony.
     - Kérlek…
     A férfi most komolyan nézett.
     - Akarom, hogy végre sikerüljön. Boldoggá akarom tenni ezt a drága, őrült nőt. Királynővé.
     Az asszony hallgatta, nézte a szemüveg mögött a szemét.
     - De… - kezdte újra, és elhallgatott. Nem tudta, hogyan mondja, amit mondani akart.
     A férfi a szájára tette a kezét.
     - Azt akarom, hogy ott légy. Hogy halljad az eskünket, hogy jelen légy a tanúságtételnél. Hogy szerencsét hozz…
 
     - Sokat kívánsz.
     A férfi, ahogy szokta, amikor nyomatékot akar adni a szavainak, föltúrta vékony szálú haját.
     - Erre a lapra teszek föl mindent…
     Az asszony keresztben átfogta saját vállát, meghúzta a derekát, a mozdulattal egy időben leszegte a fejét. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte.
     - Olyan vagy így, mint aki páncélba köti magát.
     - Lehet, hogy csak védekezem…
     Nem akarta kimondani, mégis kimondta. Aztán kibontakozott saját maga öleléséből, és fölállt. Egészen közel álltak most egymáshoz. Megölelte. A mozdulattól a szemüveg félrecsúszott az orrán. Hogy oldja a pillanatot, játékosan meghúzta a fülét. 
     - Ott leszek. És szerencsét hozok.
     Rá következő szerdán volt az esküvő. Ült egy papírlap előtt, és a virág mellé egyetlen rövid üzenetet próbált írni. Már sokadszor kezdte újra. Annak az ívelt szemöldökű, fekete hajú, lágy pillantású, vékony nőalaknak írta, akit csak egyetlenegyszer látott, de az elég volt ahhoz, hogy megérezze, talán…
     Talán vele valóban érdemes mindent föltenni egy lapra. Az asszony minden mozdulatában, még a legapróbbakban is, odaadás volt.
     Neki írta az üzenetet. Most, sok év után is emlékezett a mondatokra. „Engedd el. Ne zárd kalitkába. Mindig vissza fog jönni Hozzád. Neki nagyon kell a szabadság. Majdnem annyira, vagy sokkalta jobban, mint valamennyiünknek. Éljetek jól!

    

     Nézte a régi esküvői képet. Egész nap a szeme előtt volt. Akkor is, amikor nem látta. Kettejükre gondolt. A férfira, aki már nem él. S az asszonyra, akiről évek óta nem hallott semmit.
      Este volt már. Hűvös kora tavaszi este. A fénykép ott maradt az asztalán. A lakásban csönd volt. A gyerekek már aludtak, mindenki elnyugodott. És ekkor elfogta a vágy: menni.
     Menni, menni, menni.
     Egyedül.
     Egyedül akart lenni. Vagy talán csak az ismeretlenre vágyott megint. Csöndre és zajos társaságra, idegenekre, akik a rövid találkozás alatt elmesélik az életüket. Erre vágyott. S hazafelé a gyalog megtett kilométerek magányára.
     Benézett a hálószobába, a férfi, akitől el akart köszönni, már aludt. Halkan húzta be maga után a folyosó ajtaját, halkan, mint a tolvaj, aki magát lopja meg. Még nem volt éjfél. Nesztelen léptekkel ment a kerti úton, meg ne hallja senki.
     A hosszú éjszaka után hajnalra ért haza. Már virradt. Az utolsó hídnál leszállt az éjszakai buszról, a Duna- parton gyalogolt végig. Teremtett lélekkel nem találkozott. Csípett a levegő. Hideg volt az arca, a füle, az orra, de a keze meleg. Nem fázott. A gyors járás kergette a vérét. A vizet nézte, opálos fény játszott rajta, lassan vette észre, ez a pirkadat előtti pára nemcsak a folyót, a part menti bokrokat, odébb a házakat is jótékony ölelésbe borítja. Ettől-e, vagy a fáradtságtól, a combjában érzett feszüléstől nyugalom és elégedettség töltötte el. Amikor befordult az utcájukba, hiába lassult a lépte, úgy érezte, ha akarna, fáradság nélkül gyalogolna még órákig.
     A házban csönd volt. Téblábolt az előszobában, aztán megmosdott, és halkan benyitott a szobába. Megmozdult a takaró, csodálkozva látta, a férfi ébren van. Odaállt az ágy elé.
     - Bebújsz? – kérdezte a férfi, és fölemelte maga mellett a takarót. A hangja mély volt.
     - Bebújhatok? – kérdezte az asszony, és odasúgta: - Hideg a lábam…
     - Az a jó – mondta álmosan a férfi, és betakarta szorosan.
     - Mit csináltál ? – kérdezte az asszony.
     - Rólad gondolkodtam – mondta a férfi. –  A világszép nádszálkisasszony meséjére emlékszel?
Három nádszálba volt rejtve három kisasszony. S mind azt kiáltotta: „Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!” Kettő meghalt. Egy maradt csak életben, aki inni kapott.
     - Ez járt az eszemben – folytatta a férfi, és becsukta a szemét – Hogy úgy kell neked a szabadság, ahogy amazoknak a víz…
     Az asszony hallgatott. A teste elnyúltan pihent a másik test mellett, de a lelke éber volt. Azon töprengett, vajon mivel érdemelte meg, hogy gondoskodás és kegyelem őrzi az életét.
     Átnyúlt a takarón, leszegte a fejét, ne lássa a férfi, hogy sír.
     Mert nevetni akart. Hálásan. Könnyesen, bűnbánón nevetni.
     Mégis sírt. Megkönnyebbülve, mint egy kisgyerek.