Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

                                                                                                       Kép

Shaffer Erzsébet - Barack a fűben

 

    

 

 

 

 

     Azon a reggelen egyszerre csak énekelni kezdett. Valami blődli kis kuplét, de olyan kedvvel ismételgette, sehogy se tudta abbahagyni. Akkor vette észre, hónapok teltek-el úgy, hogy nem énekelt. Beszélt, mesélt, magyarázott, háborgott, sóhajtozott, kiabált, mint máskor. Csak éppen énekelni nem tudott. Aztán azon a reggelen, nem is reggel volt az még, hanem hajnal – korán ment ki a kertbe. A slagot kötözte az öreg vasszékre, így szokott locsolni -, egyszer csak észrevette, hogy énekel.
     Pedig látszatra nem volt más ez a hajnal, mint a többi. Már világosodott, amikor nesztelenül, hogy a háziakat föl ne ébressze, kiment a kertre nyíló ajtón. Egy csiga araszolt előtte a gyepen, de ilyen csigával találkozott tegnap is. Elkésett sárgabarack puffant, a ringló alatt kéken terült a fű… Tessék, gondolta, ez is beérett. S nyomban utána az jutott eszébe, mindjárt Szent István, vége a nyárnak. Galambraj surrogása zavarta meg a csöndet. Hogy burrognak a szárnyak – fülelt, és nem jutott eszébe, hogy a galambcsapatot mindennap látja. Mélázva nézte, ahogy eltűnnek a kertek fölött.
      A petúniák édes közelsége térítette magához. Olyan kétségbeesett illatozásba kezdtek, mint nyár elején, amikor még nem volt száraz a száruk a finom tölcsér alatt, harsányzöld volt minden, és nedvesség és ígéret. A szakadozott bárányfelhők ma is úgy eveztek át az égen, ahogy ezen a forró nyáron hajnalonta szoktak, fél hat – hat óra tájban – mint a giccsfestők képein -, szélük kicsit rózsaszínbe mártva. Alájuk sütött a nap, s ezt most, ezen a korai órán olyan lebegő, pajzán, könnyed, jókedvű világot ígért – halkan énekelni kezdett.
     Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja… Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli, röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.
     Az a telefon, azért ludas lehet a dologban, gondolta.
     A noteszét írta át, furcsa érzés, olyan volt, mintha leltározna, számba venné maga körül az embereket, ki van meg, ki ment el, kit hagytál el, és ki hagyott el téged… Akkor akadt meg a fiú nevénél. Fiú… Borzas haj, szürke szem, kopott farmer, fényképezőgép…
     Egyszer, egy régi nyárban együtt gyalogoltak Ózdról Budapest felé. Sokáig mentek. A délutánból átgyalogoltak az éjszakába. Tűző napsütésből felhőszakadásba. Csurig áztak. De csak mentek. Mintha az életük fontos szakaszát szelték volna át. Határtalannak tűnt az idő, talán, mert olyan nagy volt a szeretés bennük. Az elfogadás. A vágy a jóra. Akkor, ott, a miskolci úton megfogadták, hogy nem hagyják el egymást. Hogy gyerekeik lesznek, jó embereket nevelnek majd belőlük, gyalog fognak járni, bebarangolják velük az egész világot, úgy tanulják meg együtt, hogy mi is az Élet…
     A noteszében réges-régi szám volt a neve mellett. Nem hívta már sok év óta. Óvatosan fogta a telefont, vigyázott a tárcsázással, mintha azon múlna valami. Nulla, nulla, országszám és az övé. Á, gondolta, lehetetlen, hogy közel húsz év után ugyanaz a száma legyen… hogy épp otthon legyen… A készülék kicsöngött.
     - Halló…! – hallotta.
     Beleszólt. A férfi megismerte, fölkiáltott.
     -Te jó isten… !
     - És, mint egy gyerek, úgy örült. Érződött a hangján. Beszélj, beszélj, beszélj, mondta, és állandóan közbeszólt. Mindent tudni akart.
     - Most mit csinálsz ?
     - Barackot eszem.
     - Milyen barackot?
     - Sárgabarackot.
     - Most érik?
     - Már leérett. Pár szemet találtam a fűben.
     - Hol vagy te most, hogy fű közül eszed a barackot?
     - Egy régi kertben. Sok gyümölcsfa van benne. A gyerekeim nagypapája ültette őket. A barackfát is. Lekvárt főztem, annyi barack termett.
     - Te? Lekvárt?
     - Képzeld. Harminc üveggel.
     - Meséld el…
     És elmesélte. Hogy olyan volt a zöld fű, mintha megfestették volna, tele lusta, narancssárga foltokkal. Hogy, fájt már a háta, és sajgott a lába, de egyetlen szemet se tudott otthagyni. Hogy a magokat megszárították, és mint gyerekkorában, napokig törték, és mezítláb beleléptek persze. Aztán elmesélte, ahogy főzés közben aranyossá lett a lekvár, ki is vett belőle a palacsintára. És, hogy az üvegeket a ruháskosárba, az öreg dunyha közé rakta és szépen betakarta. Olyan volt, mintha kincset találtak volna, amikor napok múlva kihűlt, és szétterítették fölötte a dunyhát.
     Sokáig beszélt, aztán sokáig hallgattak. Akkor azt kérdezte a férfi, hogy milyenek a gyerekek. Olyanok, ahogy akkor régen kigondoltuk, mondta. Megint hallgattak. Akkor azt kérdezte tőle, hogy még mindig ott lakik-e, pár kilométerre a határtól. Azt mondta csöndesen, ott. Ugyanabban a házban. Így beszélgettek.
     Hát erre a délutánra következett az a hajnal. Amikor énekelni kezdett. Először azt a semmi kis kuplét. Úgy hitte, teli van a kert azzal az önfeledt énekkel. Úgy hitte, hallja mindenki ezen a teremtett világon.
     Pedig csöndesen fújta, alig hallhatóan, befelé mosolyogva, csak úgy magának.