Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Oravecz Imre: 1972. szeptember
II.
______________________________________________

 

Más időben élek,

                                                    nem az enyémben, nem a tiédben, hanem egy harmadik személyében, azéban, aki lehettem volna, ha kegyesebb hozzám a sors, és te mellettem maradsz, nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, jól alszom, mindig pihenten ébredek, orromban tested fanyarédes illatával, összegömbölyödve, háttal hozzám simulva fekszel, óvatosan, nehogy felébresszelek, kihúzom fejed alól a kezem, kibújok az ágyból, lecsúszott a paplan a válladról, betakarlak, világos van, csendben a fürdőszobába megyek, bekukkantok a gyerekszobába, nagyobb gyerekünk már ébren van, csak még lustálkodik, a kisebb alszik, erősen szorítja magához a kispárnát, aztán a dolgozószobába visz utam, ablakot nyitok, gyékényt terítek a padlóra, jógázom, végül a konyha következik, reggelit készítek, megterítek, mire felkelsz, minden az asztalon, nem sietünk, ráérősen eszünk, megadjuk a módját, derűsek vagyunk és előzékenyek, élvezzük az étel és az együttlét ízét, először te távozol, messze a munkahelyed, aztán a gyerekek, a nagyobb iskolába, a kisebb óvodába, a nagyobb viszi, csak én maradok otthon, én tartom a frontot, mert engem a lakáshoz köt a munkám, kitakarítok, leviszem a szemetet, dolgozom, délben előfizetéses ebédet hozok egy közeli vendéglőből, bevásárolok, délután megint dolgozom vagy barkácsolok, a nagyobb gyerek jön meg elsőnek, leteszi a táskáját és tanul, hazahozza az óvodából a testvérét, te valamivel később érkezel, fáradt vagy, lepihensz, én ezalatt a kisebb gyerekkel játszom, miután erőt gyűjtöttél, átveszed a helyemet, kikérdezem a nagyobbtól a leckét, jó hangulatban vacsorázunk, a vacsorakészítés a te reszortod, de a hétvégi ebédfőzésben váltogatjuk egymást, a gyerekek elmesélik, mi történt az iskolában, óvodában, te elmondod, mi volt bent, én megmutatom, mit csináltam, mindent megbeszélünk, mosogatás után mindenki azt tesz, amit 80akar, fő, hogy ne legyen torlódás a fürdőszobánál, korán fekszünk, előbb a gyerekek, majd te, végül én, te rendszerint már alszol, mikor melléd furakodom, de nem jön álom a szememre, egyenletes szuszogásodat hallgatva jó darabig még nyitott szemmel bámulok a sötétbe, izgatott vagyok, alighogy véget ért egy nap, máris türelmetlenül várom a következőt, egy hajszálpontosan ilyen napot, e mélyértelmű és éltető egyhangúság méltó folytatását.

 

 

Késő este volt már,

                                                  mikor kijöttünk az étteremből, ahol órákon át tea mellett üldögéltünk, és úgy határoztunk, hogy felmegyünk a hegyre, beültünk a közeli parkolóban hagyott autóba, és elindultunk felfelé a meredeken kanyargó szerpentinen, a házak közt, csendes volt a városrész, forgalom szinte semmi, csak hébe-hóba előzött vagy jött szembe egy-egy magányos taxi, és a buszmegállókban is csak elvétve állt utas, a fákon még volt levél, de már köd szitált, és rothadt avarszag terjengett az őszi levegőben, és be-becsapódott az utastérbe, a lakásokban még villogtak a tévéképernyők, de ahol nem függönyöztek el, látni lehetett, hogy véget ért a film, és az emberek már pizsamát, hálóinget öltöttek és lefekvéshez készülődnek, felérve megnéztük a panorámát, sietve azonosítottunk pár távoli, fényes pontot, és rövid bolyongás után, eloszlatva egymásban minden kétséget jövetelünk célját illetően, megálltunk egy rosszul megvilágított mellékutcában, gyéren lakott és kihalt volt a környék, a közeli park és benne az emlékmű is elhagyatott, beszélgettünk még egy darabig, végigpásztáztuk még néhányszor tekintetünkkel a közeli bokrokat, vizsgálódtunk, nem bukkan-e fel köztük, mögöttük leskelődő, de mert semmi sem mozdult, megfelelőnek látszott a hely, és eltakart bennünket a nagy hőmérséklet-különbség miatt bepárásodott ablaküveg, biztonságban éreztük magunkat, és nekiláttunk annak, amire hallgatólagosan szövetkeztünk, mintegy jeladásra egymás felé fordultunk, megragadtuk, és ruhadarabjainktól megszabadítva, gyorsan, mint két gyakorlott szerető, kielégítettük egymást, miután végeztünk, szétváltunk, papírzsebkendővel megtörülköztünk, és mint két üres üveg a visszaváltóban, mozdulatlanul hevertünk egymás mellett, és idegenségünk ellenére már éppen kezdtünk valami gyengédségfélét érezni egymás iránt, mikor kezünket kinyújtva 82hirtelen egymás testébe ütköztünk, amely addig segítségünkre volt, de most áthághatatlan akadályként tornyosult elénk, és a váratlan fejlemény csírájában elfojtotta bennünk ezt az érzést.

 

 

Mi lett volna,

                                                   ha tovább jönnek-mennek a levelek, mi lett volna, ha a megszokott napszakban változatlanul ki-be futnak a távhívások, mi lett volna, ha folytatódnak a kölcsönös látogatások, mi lett volna, ha megmarad a vasúti ingázás I. és B. között, mi lett volna, ha minden szünidőt együtt töltünk, mi lett volna, ha nyaranta az sz.-i tóban fürdünk és telente a k.-i sípályán síelünk, mi lett volna, ha diplomád átvételénél éppúgy jelen vagyok, mint beiratkozásodkor, mi lett volna, ha házasságot kötünk, mi lett volna, ha letelepszünk G.-ben, mi lett volna, ha részletre bútort veszünk, mi lett volna, ha együtt élünk, mi lett volna, ha gyermekünk születik, és szerencsésen felneveljük, mi lett volna, ha naponta egymás előtt öltözünk-vetkőzünk, mi lett volna, ha mindig együtt reggelizünk, mi lett volna, ha mindent megbeszélünk, mi lett volna, ha jóban-rosszban osztozunk, mi lett volna, ha megértjük egymást, mi lett volna, ha pénzt, időt, erőt beosztunk, mi lett volna, ha felváltva takarítunk, mosunk, bevásárolunk, főzünk, mosogatunk, mi lett volna, ha megbecsüljük egymást, mi lett volna, ha tiszteljük egymás ízlését, és versengünk figyelmességben, mi lett volna, ha hol én mondok le kedvedért valamiről, hol te mondasz le kedvemért valamiről, mi lett volna, ha otthonosan mozgunk egymás múltjában, és nyomban kisegítjük egymást, ha nem jut valami eszünkbe, mi lett volna, ha egy vadidegen a fülünk hallatára azt mondja, I. vagy B., és összenézünk, és egyre gondolunk, mi lett volna, ha a vágy múltával sem viszolygunk egymás testétől, mi lett volna, ha úgy megszokjuk egymást, hogy egymás nélkül álomra se tudjuk hajtani fejünket, mi lett volna, ha együtt öregszünk meg, és bölcs humorral viseljük el megrögzött szokásainkat, korral járó rigolyáinkat és feledékenységünket, mi lett volna, ha türel84münkkel, derűnkkel és szelídségünkkel megszégyenítjük a türelmetlen, mogorva és erőszakos halált, mi lett volna?

 

 

Mikor már túl volt

                                                    rajta, nem kelt fel mindjárt, egy darabig még mellettem cigarettázott az ágyban, és részletesen elmesélte, milyen neki pucéran meg ruhástul, elölről meg hátulról, fekve meg állva, lassan meg gyorsan, de bevallotta, hogy alapjában véve neki mindegy, mert neki mindenhogy jó, mert ő ezt önmagáért szereti, és van benne annyi tisztesség, hogy be is vallja, de ha mégis tudni akarom, és ha mégis választania kell, akkor legszívesebben úgy csinálja, hogy ő van felül, mert ez mozgatja meg legjobban a fantáziáját, és ez ad neki legnagyobb szabadságot az egyéni kezdeményezésre, mert az itt a lényeg, a fantázia meg az egyéni kezdeményezés, nem tudja, nekem mi a véleményem, de ő, legalábbis eddig, ezt tapasztalta, aztán kifejtette, hogy ő kapható volna erre pénzért is, miért is ne élne ezzel a kereseti lehetőséggel, ha egyszer van, nem mindig, csak hébe-hóba, fizetéskiegészítésként, és csak külföldiekkel, és csak valutáért, mert forintért nem érdemes, akkor már inkább ingyen, csak hát ehhez nyelveket kellene tudnia, de ő, sajnos, nem tud, nincsen nyelvérzéke, de azért ne gondoljak semmi rosszra, ez még nem azt jelenti, hogy ő olyan nő, velem, persze, más a helyzet, tőlem akkor se fogadna el semmit, ha külföldi lennék, mert én tetszem neki, legalább annyira, mint ő nekem, és telefonáljak csak, vagy ha nincsen otthon, hagyjak neki üzenetet annál a férfinál, akinél most lakik, és ő jön, csak ne akarjak mást, és ne mondjak közben mindenféle hülyeségeket, mint a szerelmes regényekben meg a filmekben szoktak, hanem tegyem a dolgomat, mint ő teszi a magáét, és akkor nem lesz probléma, akkor megértjük egymást.

 

 

Nem volt

                                                   nagy szerelem, kihívása a sorsnak, szédítő, veszélyes, csak szerelem volt, egyenletes, szelíd és átható, végletektől mentes és tartósnak ígérkező, jó, és attól, hogy jó volt, megbízható volt, számítani lehetett rá, mint a nappalra, mely az éjszakát követi vagy mint a tavaszra, mely felváltja a telet, és én számítottam is rá egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam, hogy az együttélés a hétköznapi gondok próbáját sem bírja ki, de amikor megbizonyosodtam, és naponta láttam, mint zsugorodik, hal el az összeütközések súlya alatt, szedtem a sátorfámat, és bár kérleltél, hogy maradjak, odébbálltam, nem volt könnyű elhatározás, még kevésbé könnyű kitartani mellette, de kitartottam, és lám, az idő engem igazolt, mert utána jöttek még más szerelmek, nagyobbak és még nagyobbak, de azok iránt, akik lángra lobbantottak, már közömbös vagyok, irántad viszont, akit elhagytam, csendesen még mindig égek, még mindig részt kérek életedből, ha másként nem, hát úgy, hogy időről időre meglátogatlak és meghallgatlak, hogy kiönthesd szívedet, és elpanaszolhasd, milyen elégedetlen vagy magaddal, a férjeddel, mindennel, noha cserébe és kárpótlásként csak annyit adhatok, hogy én nem neked, hanem másnak panaszkodom, aki egykor tőlem szökött meg.

 

 

Ma véletlenül

                                                   kezembe került a fényképed, az az igazolványba való gyors mellkép, amelyen nagykabátban vagy, és amelynek azt írtad a hátára, nagyon, nagyon, nem szeretek fényképeket nézegetni, a pillanatot rögzítik, és ez mindig megvisel, a tiedtől meg kivált óvakodtam, nem is vettem elő egyszer sem tizenöt év alatt, azt sem tudtam igazán, hol van, úgy tettem, mintha nem létezne, a dolgozószobában álltam egy széken, egy pályázatot akartam beadni, valami régi iratra lett volna szükségem, a polcon lévő papírdobozok egyikében sejtettem, előbb ki kellett belőle emelnem befőttesgumival összefogott leveleidet, hogy jobban hozzáférjek, és akkor esett ki valamelyik borítékból, nem tudtam mindjárt, hogy a tiéd, csak amikor leszálltam a székről, és felvettem a padlóról, akkor láttam, hogy az, első gondolatom az volt, hogy gyorsan vissza vele, csak semmi gyengeség, de valahogy nem engedelmeskedett a kezem, csak tartottam magam előtt tehetetlenül, rád szegeztem tekintetem és dermedten néztelek, mint aki csörgőkígyót lát, hirtelen ütés ért és elsöpört bennem mindent, és olyan volt, mintha üresre fújt tojás volnék, és ropogva összetörnék, aztán süket csend, próbáltam valamire gondolni, például arra, mióta élek B.-ben, de nem ment, semmi nem jutott eszembe, és szégyellem, de le kellett ülnöm, mert szédültem és kivert a verejték, és némi időbe telt, amíg össze tudtam szedni magam annyira, hogy visszategyem fényképedet a dobozba, a dobozt pedig a polcra, mert világos volt, hogy aznap nem folytathattam a keresést, sőt, még másnap sem, mert álmatlanul töltöttem az éjszakát, és alkalmatlan voltam mindenre, annyira felkavart ez a találkozás.

 

 

Íme, egy érzés

                                                   születése és halála, tündöklése és bukása, üdvözülése és elkárhozása, egy gyógyintézet lakói voltunk, korunk szerint megillető örömöktől megfosztva, jókedv helyett állandó komolyságra, mintegy kárpótlás gyanánt magunk nagyobb megbecsülésére kárhoztatva, arra, hogy hálásak legyünk mindenért, amit különben talán figyelemre sem méltatnánk, hozzád képest én még gyerek voltam, te hozzám képest már felnőtt, de ez a korkülönbség attól kezdve, hogy egy séta során felfedeztük egymást, azon át, hogy egy lépcsőfordulóban lopva és sietve szerelmet vallottunk egymásnak egészen addig, amíg két szemközti ablakból mindennap órákon át nem bámultuk egymást, egyre fogyott, és végül egy éjszakai vonatúton, mikor tested titkait kutatva, de a legnagyobbat mégsem ismerve meg, fejlett testiségem ellenére testetlenül elteltem veled, eltűnt, és mihelyt eltűnt, megfogadtam magamban, hogy örökké hű leszek ehhez a megszerzett egyenlőséghez, mert úgy éreztem, elhagyhatatlan és nélkülözhetetlen, és sokáig, nagyon sokáig hű is voltam hozzá, belőle és általa éltem, aztán teltek-múltak az évek, érzékszerveimben lassan megszűnt a végtelenség szívóhatása, egészen elfelejtettelek, és teljesen elvonttá, értelmetlenné váltál, akár egy kihalt szó, melyet még ismételgetek, de már nem tudom, mit jelent.

 

 

Futó kalandnak

                                                   ígérkezett mindkettőnk részéről vagy még annak sem, annyira rögtönözött volt és esetleges, ismertük, de tiszteltük egymást régről, és nem tartottunk igényt félreérthető szolgálatokra, aztán egyszer összefutottunk, éppen nem volt senkim, és éppen neked sem volt senkid, nem mondtuk ki, de egyre gondoltunk, annyi évi ismeretség után tegyünk egymásnak szívességet, és legyünk egymásnak valakije, és tettünk és lettünk, felelőtlen öngerjesztés volt, az ifjúság telhetetlensége, amely nem akar semmit elszalasztani, még azt sem, amiről esetleg tudja, felesleges, az érzékek korbácsolása, pár órára tervezett kapcsolat, amelyet, talán mert kiszolgáltatottabb voltál ifjúságodnak, mint én az enyémnek, te kezdeményeztél, és szerettél volna időben kiterjeszteni, mert váratlanul elindított benned valamit, amitől reméltél valamit, de én nem hagytam, mert nekem nem nyújtott még annyit sem, amennyit ígért, és kértél ugyan utána telefonon egy találkát, melyet megtagadtam tőled, és írtál egy hosszú levelet, melyre nem válaszoltam, de alapjában véve nem siránkoztál, hanem méltósággal elmentél tőlem, irigyeltelek is akkor ezért, és irigyellek most is, évekkel később, mikor, mint az újságokban olvasom, elmentél az életből is, önként, mert te már akkor tudtál, én meg még most sem tanultam meg veszíteni.

 

 

Ha tudnád,

                                                   ha felfedném előtted, talán el se hinnéd, lázas vagyok, félrebeszélek, nem, ez nem lehet igaz, ez kész őrültség, ezt nem tehetem magammal, ez helytelen, térjek végre észhez, míg nem késő, így elveszek, ha nem vesztem el máris, dobjam el tüstént, törjem össze a rólad alkotott képet, hidegvérrel tapossak rád magamban, hiszen te már rég nem vagy az, vagy nem is voltál soha, az csak bennem létezik, csak képzeletem szüleménye, mondanád, ha még egyszer találkoznánk, de nem mondod, mert nem találkozunk, mert akadályokra hivatkozva elzárkózol ilyen lépés elől, és jól teszed, mert bár kívánom, én is félek tőle, így hát csak magamban hajtogatom, csak magamnak bizonygatom, hogy még mindig, hogy még ugyanúgy, hogy ugyanazért és egyáltalán, és nem törődöm vele, hogy akkor kíméletesen, de őszintén értésemre adtad, hogy te már nem, vagy legalábbis nem úgy, mint én téged, hogy nem annyira, amennyire kellene, és nem azért, amiért én, hogy számodra ez az egyenlőtlenség elviselhetetlen, rám nézve pedig megalázó, egészen egyszerűen nem érdekel, hogy réges-régen elhagytál, hogy más vette át a helyemet, azét meg megint más, és így tovább, mert lehet, hogy sokan voltak, akik utánam jöttek, és az is elképzelhető, hogy minddel boldog voltál, mert mindig te győztél, nem, legalább egyszer veszítened kellett, magyarán, fütyülök rá, hogy most mással élsz, egy nálamnál jobbal vagy rosszabbal, hogy mástól van gyereked, hogy esetleg éppen férjeddel vagy szeretőddel szeretkezel, mikor álmomban magamévá teszlek, ez a színtiszta igazság, annak ellenére, hogy én sem az vagyok már, aki voltam, velem is történt azóta egy és más, történtek az évek, sokszor virágba borult és mérges gyümölcsöt hozott a reménytelenség fája, jöttem-mentem a földi tereken, tettem a dolgomat, más ölekben kerestem meleget, megnősül91tem, elváltam, hibát hibára halmoztam, mialatt kevesebb lett a hajszálam, ráncos a szemem sarka, meggörnyedt a hátam, kilyukadt a gyomrom és tönkrement az idegrendszerem.

 

 

Ez itt a város,

                                                    ahová betegségünk hozott, ez itt az utca, melynek csak a nevét ismertük, ez itt a kapu, melyen át beléptünk, ez itt az épület, melyben kezeltek bennünket, ez itt a porta, ahol újságokat vettünk, ez itt a földszint, ahol mindig megvártuk egymást, ez itt a lépcső, melyet koptatott a lábunk, ez itt a korlát, melyen vándorolt a kezünk, ez itt az első emeleti forduló, melyet kisajátítottunk, ez itt a jobb oldal, ahonnan a felfelé jövőkre számítottunk, ez itt a bal oldal, ahonnan a lefelé menőket vettük figyelembe, ez itt a fal, melynek támaszkodtunk, ez itt a felhólyagzott festék, melyet kapirgáltunk, ez itt a különös alakú folt, melyet mindig másnak néztünk, ez itt a radiátor, melynél télen melegedtünk, ez itt a vízvezeték, melynek zúgását hallottuk, ez itt a mennyezet, melyet alacsonynak találtunk, ez itt a lámpa, melynek fényét gyűlöltük, ez itt a villanykapcsoló, melyet sosem működtethettünk, ez itt az ablak, melyen át a kazánházra láttunk, ez itt a párkánydeszka, melyre nyáron felültünk, ez itt a sarokszöglet, ahol először csókolóztunk, ez itt az a pár sivár négyzetméter, ahol először részegedtünk meg attól, amit egymással csinálhatunk, és ezek vagyunk mi, akik itt szerettük, de később elfeledtük egymást, és mindabból, amit egykor ebben a fertőtlenítőszagú menedékben egymás iránt éreztünk, ma csak egy helyszín részleteire emlékszünk, melyek megőriztek valamit belőlünk helyettünk.

 

 

Egyből

                                                   kiszúrtalak, mikor a szabadidőközpont tágas termébe beléptem, és a sok ember közt megpillantottalak, amint hátad a falnak vetve, nyújtott lábbal ülsz a szőnyegpadlón, és kezedben egy dobozos koka-kólával magad elé meredsz, odamentem hozzád, kérdeztem valamit, válaszoltál valamit, rekedt volt a hangod, zavaros a tekinteted, láttam, hogy csak nézel, de nem látsz, és nem jut el hozzád, ami körötted történik, csak jóval azután, hogy elhangzottak a szavak, hatolt a tudatodba, hogy kapcsolatba léptél velem, nem voltam tolakodó, és te sem voltál visszautasító, mégis nehezen indult a beszélgetés, de mikor felfogtad, hogy akarok tőled valamit, és éppen szükséged volt rá, hogy akarjon valaki tőled valamit, egyik végletből a másikba esve hálásan rám mosolyogtál, lassacskán megoldódott a nyelved, és egyszeriben magadhoz tértél, aztán már ment minden, mint a karikacsapás, érdeklődő lettél, figyelő, személyes, szinte gyöngéd, és minden görcsösséged ellenére kitárulkozó, közlékeny, kezdve attól, hogy némi, munkáddal kapcsolatos nehézségek ismertetése után részletesen elpanaszoltad, hogy egy rossz házasság malomkövei közt őrlődsz, egészen addig, hogy még aznap éjjel nálad az ágyban egy önkéntelen, perverz I wish you fucked me all nighttal tudtomra adtad, mennyire kellek neked, de a hűtlen szerető szerepét vállalva pár nap múlva nem azért ejtettelek, mert nem akartam visszaélni kiszolgáltatottságoddal, a belőled áradó, nyugtatószerszagú kétségbeesés, a legszélsőségesebb önszeretet űzött el tőled, melyben a magaméra ismertem, és ráébredtem, mennyire tarthatatlan.

 

 

Újra meg újra

                                                    vissza akarok találni, vissza szeretnék szökni az sz.-i kertbe, a fenyő- és platánfák alá, a kúracsarnokba, az elhanyagolt teniszpálya mögé, a használaton kívüli úszómedence közelébe, a mogyoróbokrok közé, a borbolyacserjék mellé, a murvával hintett sétányra, a fényfoltos gyepre, a közös séták és ácsorgások, a céltalan elindulások és megtorpanások, a jelentős beszélgetések és hallgatások, a tiszta habozások és elhatározások, a drága várakozások és beteljesülések, a belső egyesülések és külső elválások boldogságába, de hiába tapogatok, keresgélek a csalódások tövisei, a lemondások csalánlevelei közt, hiába serken ki kezemből a vér, lepik el bőröm kiütések, nem lelem az évek falában a bejáratot, nem találom többé a kaput, melyen át kicsaltál és a hús hívását követve magaddal vittél a szenvedély világkörüli útjára, ahonnan kifosztva, fáradtan, egyedül tértem meg.

 

 

Nem adok neked igazat,

                                                   de megértelek, hiszen nem vagy már fiatal, zabolátlan szépségű, merész nő, akinek nem ismertelek, de a fényképek alapján elképzellek, fiatalságod elszállt, szépséged megszelídült, merészségednek nyoma veszett, a kelleténél több az ősz hajszálad, sok a szarkalábad és magzatkihordás tágította hasfalad sem nyeri vissza többé rugalmasságát, és megéltél egyet s mást, szerelmet, házasságot, különélést, válást, mégsem vallod be magadnak, hogy veszítettél, hanem kitartasz a férfi mellett, aki miatt valaha mindent otthagytál, ám ha most volna mit, már semmit sem hagynál ott, és nem akarod, hogy értelmét veszítse életed nagy kalandja, és vele a veszteség, melyet gyermekeidnek okoztál, és nem cseréled fel a biztos régit a bizonytalan újért, mert úgy gondolod, nincsen már idő újrakezdeni, ha jó, ha rossz, már csak folytatni lehet, és mint hajótörött az ivóvizet, gondosan beosztani az éveket és amit az évek ígérnek, a nyugalmat, csendet és bölcsességet, és elfogadni, amit hoznak, és nem követelni, amivel adósak maradnak, beletörődni a megváltoztathatatlanba, végleg kiegyezni és beérni a vannal egészen a még távolinak tetsző végig, és talán neked lesz igazad, bár minden porcikám tiltakozik ellene, lehet, hogy magam is így cselekszem majd egykor egy másik nő oldalán, ha én is mindent felteszek egy lapra, és veszítek, és talán engem is megért majd valaki, noha nem ad igazat.

 

 

 

Még nyár volt,

                                                   valamelyik szünidő utolsó hete, első látogatásom tavakban és vízfolyásokban gazdag szűkebb hazádban, amelynek népi halászatát szakdolgozatod tárgyául választottad, többszöri átszállással megszakított, igazoltatásokkal tarkított, egész napos, fárasztó utazás után érkeztem a határsávba, a beállt sötétség miatt már semmit sem láttam a neked kedves tájból, de erősen gondoltam rá, és alakot öltött képzeletemben, csak a jellegzetes mocsári tölgyeket nem tudtam benne elhelyezni, mert olyan fákat addig nem láttam, kihalt volt a piciny állomás, és nem vettelek mindjárt észre, mikor lekászálódtam a szárnyvonalon közlekedő vonatról, és körülhordoztam tekintetemet az ismeretlen terepen, csak akkor pillantottalak meg, mikor a félhomályból, mint valami függöny mögül, a peront megvilágító lámpa fénykörébe léptél, fehér vászonszoknyát, ujjatlan fekete trikót és fekete szandált viseltél, és magad is, aki különben hajlottál a mesterkéltségre, ilyen egyszerű és természetes voltál, odajöttél hozzám, nem szóltál egy szót sem, csak kézen fogtál, és a kijáraton át a néptelen falusi utcára vezettél, a levegőben meleg fuvallatok úsztak, és mindent áthatott a frissen szecskázott és gondatlanságból elszórt silókukorica illata, némán lépkedtél mellettem, lényed betöltötte lényemet, és egyszeriben olyan gyöngédség fogott el irántad, hogy szinte belereszkettem, és mialatt tovább haladtam veled a külső térben, olyan volt, mintha egy helyben állnék egy belső térben, kiszakítva a jelenből, csalétkül vetve a jövőnek, melyben ez a mozdulatlanság, ez az időnkívüliség többé nem ismétlődött meg.

 

 

Miután szakítottunk,

                                                   képzeletben még sokszor találkoztam veled, felhívtalak, köszöntem, nevemet mondtam, céloztam, hangsúlyoztam, elleneztem, ajánlottam, kértem, időpontot javasoltam, beleegyeztem, ígértem, örültem, megnyugodtam, felkészültem, vártam, csöngetésre ugrottam, ajtót nyitottam, beengedtelek, leültettelek, teát főztem, hallgattalak, néztelek, sóhajtoztam, válaszoltam, megkívántalak, megágyaztam, megérintettelek, beléd hatoltam, kezdeményeztem, követtelek, siettettem, késleltettem, előreszaladtam, bevártalak, önállósultam, hozzád igazodtam, megfeszültem, elernyedtem, megtörülköztem, melléd feküdtem, simogattalak, suttogtam, elaludtam, felébredtem, tájékozódtam, felismertelek, szemügyre vettelek, megszólítottalak, betakartalak, az órára pillantottam, felöltöztem, törülközőt adtam, a fürdőszobába kísértelek, megkerestem egy eltűnt ruhadarabodat, összekapcsoltam a nyakláncodat, kölcsönadtam az ígért könyvet, lepleztem csalódottságomat, eltüntettem az áruló nyomokat, megfázástól óvtalak, megcsókoltalak, kikísértelek, de mikor egyszer véletlenül összetalálkoztunk az utcán, és dühödten panaszoltad, képzeljem, milyen szerencsétlen vagy, teherbe estél L.-től, akivel azóta jársz, és éppen az abortuszbizottság elé igyekszel, és kértél, szorítsak neked, ezek a találkozások is elmaradtak, és emléküket elmosta a megalázott vágy, mely túlélt bennem téged.

 

 

November, késő ősz,

                                                    megint rám tört a betegség, megint rövidnek érzem a hátralévő időt, megint rendet akarok teremteni magamban és magam körül, megint búcsúzom, vonatra ülök, szülőfaludba, M.-be utazom, de nem talállak, elköltöztél, P.-n át N.-be megyek, mert egy járókelő szájából félreértem a helységnevet, míg kétnapos, kimerítő bolyongás után végre megérkezem H.-ba, végállomás, mindenki leszáll a buszról, sötét este van, csontkeményre fagyott sár, zúzmara és kutyaugatás, egy készséges helybeli hozzád vezet, gyéren megvilágított utcában laksz, régi, elhanyagolt a ház, villany ég az udvaron, egy sarkig tárt ajtón füst tódul a szabadba, belépek, először azt hiszem, rossz helyen járok, de aztán meglátlak, ott állsz a kékesszürke füstben, a cementpadlós konyhában, mosatlan edények közt, irdatlan felfordulásban, nagyon kövér vagy és ápolatlan, először összetévesztesz valakivel, aztán mégis megismersz, egy pillanatra meghökkensz, de menten feltalálod magad, puszit adsz, mentegetőzöl a füst meg az összevisszaság miatt, éppen most értél haza, most gyújtottál be a sparheltba, csak nem akar égni a tűz, rám igazán nem számítottál, de kerüljek beljebb, majd később beszélgetünk, mondod, megértem, ugye, megértem, és leülök a felkínált hokedlira, és nézem, amint nehézkesen mozogva, a szemedbe lógó hajjal mit sem törődve teszel-veszel, felsöpörsz, összeütsz valami vacsorafélét, megeteted, lefekteted a gyereket, közben megtudok tőled ezt-azt, közben megtudsz tőlem ezt-azt, de az ígért beszélgetés elmarad, nem kerül rá sor, sem akkor, sem később, mikor már mindennel végeztél és felhúztad és kezembe nyomtad az ébresztőórát, nehogy lekéssem a hajnali buszt, pedig a konyhában, ahol nekem ágyaztál, a hidegtől álmatlanul dideregve egész éjjel várom, és érthetetlen módon várom még ma is, mikor már csak 99nyomasztó emlék, és nyilvánvaló, hogy hiába, mert a szörnyű hájtömeg, árulásod kilókban is kifejezhető következménye szépségeddel együtt mindent örökre maga alá temetett.

 

 

Akkor még nem

                                                   mondhattam meg, akkor még hiányoztak hozzá a szavak, hiányzott a több mint huszonöt év, mely azóta eltelt, és hiányoztam én, aki azóta megértettem valamit, de most már megmondhatom, teirántad éreztem először életemben szerelmet, ott, az erdők forró völgyközében, azon az azóta vízzel elárasztott és mesterséges tófenékké változtatott réten, akkor, azon a nyáron, az azévi szénagyűjtés egyik ebédszünetében, mikor kis napszámosok voltunk, te kurta szoknyában, én rövidnadrágban, a fáradtságot pihentük ki épp, a földön fekve, egymáshoz közel, de egymáshoz egy ujjal sem nyúlva, mikor még nem éreztük a nemiség kényszerét, és úgy gondoltunk egymásra, mint önmagunkra és nem mint másra, akit magunkévá kell tennünk, fejünk felett delelt a gyermekkor napja, az idő árnyéka még rövid volt, s mint a közeli fenyves zúgott, hívott a titokzatos jövő, melyben egymástól elszakadva, egymásról mit sem tudva végül külön-külön besétáltunk az érzékiség csapdájába, melyet akkor állított a vágy, csak mi nem vettük észre.

 

 

Mint később kiderült,

                                                   ugyanahhoz a baráti körhöz tartoztál, melyhez én, mégsem ismertelek, és mikor P.-re hivatkozva, aki azóta disszidált, felhívtál, és aziránt érdeklődtél, tudok-e albérletet, fogalmam sem volt, ki vagy, de a mód, ahogy érdeklődtél, felkeltette érdeklődésemet, és ahelyett hogy sajnálkozva leraktam volna a kagylót, mondván, hogy nem, mint ahogy nem is tudtam, számomra is vakmerően és meglepően másra tereltem a beszélgetést, és faggatni kezdtelek, készségesen válaszolgattál, és kíváncsisággal viszonoztad kíváncsiságomat, sőt, talán még túl is tettél rajtam azzal, hogy mindjárt bizalmas, bár nem tolakodó hangot ütöttél meg, elébe jöttél kérdéseimnek, feltártad előttem napi gondjaidat, és bátorítottál, hogy én is avassalak be a magaméiba, olyan szavak hangsora alakult át többször elektromos jellé a bennünket összekötő drótban, mint munka, határidő, óradíj, méltóság, értelem, rejtett, tudtam, hogy ez a súlyos dolgokról való könnyed csevegés csak kihívás részedről, de mert reményt fűztem hozzá, elfogadtam, és találkát kértem tőled, és te találkát adtál, miként adtál még mást is azután, de mindig mindent visszavettél, egyet, a kihívást kivéve, azt megtarthattam, míg meg nem értettem, hogy nem nekem szólt, hanem a világnak, mely örökké megbántott azzal, hogy csak azt fogadta el tőled, ami, szó szerint, kézzelfogható belőled.

 

 

Akkor nem mondtam meg,

                                                   de most már megmondhatom, barátom, J., aki, ha gyerekes könnyelműségével nem ellenkezett, szeretett másokon segíteni, akkor este az én kedvemért hívott meg házába, mert úgy találta, jótékony hatással van ugyan rám a szokatlan környezet, a meleg éghajlat, a közeli óceán, a bungalószerű házak, a mirtuszfélékhez tartozó eukaliptuszfák, a közvetlen emberek és a merész gondolatok együttese, de nem tudok mindent feldolgozni magamban, és alapjában véve magányos vagyok, mert, mint mondta, pillanatnyilag hiányzik életemből a női elem, márpedig az, kivált ezen a féltekén és kivált az ellensúlyozandó kulturális sokk miatt, nélkülözhetetlen, és ha kicsit is adok magamra és erre a környezetre, akkor nem nélkülözhetem, és miután eljöttél és a jó hangulatban elköltött közös vacsora után hazakísértelek, és a lakásodban töltöttem az éjszakát, kislányod különszobában aludt, huszonnégy óráig nem is nélkülöztem, mert sem azelőtt, sem azóta soha senkit nem gyűlöltem annyira, mint másnap téged, mikor vadonatúj Impaláddal a táj rejtett szépségeinek feltárására kirándulni vittél, és még soha senkivel nem veszekedtem annyit, mint veled, mert azon kívül, hogy lefeküdtél, semmiben, de az égvilágon semmiben nem értettél egyet velem.

 

 

Még egyszer,

                                                    csak utoljára, nagylelkűségből, irgalmas cselekedetként, a jó szamaritánus módjára, hogy újra érezzem, érezzelek, ráadásként, útravalónak, erősítés gyanánt, visszhangjaként a múltnak, hogy felidézzem, hogy elraktározzam magamban, hogy sose feledjem, hogy átéljem, milyen volt, milyen voltál, milyen maradsz, kérlek, könyörgök neked W.-ben, először hallani sem akarsz róla, most már képtelenség, aztán habozol, megsajnálsz, megesik rajtam a szíved, és belátod, hogy igazam van, hogy ennyit, de csak ennyit még megtehetsz, ez már nem oszt, nem szoroz, egy alkalommal több vagy kevesebb, mit számít az már neked, a többihez csapod, hát legyen, rajtad ne múljon, csak igyekezzek, essek túl rajta gyorsan, ne nyújtsam, ne legyek telhetetlen, mert dolgod van, és levetkezel, gondosan lerakod a ruhád, a szék támlájára a blúzod, az ülőkéjére a szoknyád, a harisnya marad, végignyúlsz a heverőn, a fejed alá párnát teszel, nekikészülsz és mindent úgy csinálsz, ahogy szoktad, ahogy annak idején, minden olyan, mintha, és mégsem olyan, fekszel alattam szótlan, és kissé ideges vagy, és én is az vagyok, legszívesebben sírnék, de nem tehetem, mert nem hibázhatok, igyekeznem kell, nehogy túlságosan igénybe vegyem türelmedet, nem könnyű, megosztva figyelmem, mégis boldogulok valahogy, mikor hirtelen meggondolod magad, és felülkerekedsz magadban a szajhán, aki szolgálatra vállalkozott, megelégeled, amit veled művelek, és mielőtt még eljutnék oda, ahová férfiként eljuthatnék, durván letaszítasz magadról, és pattanásig feszülten, izzadtan, lucskosan a padlóra esem, és csak azután, hogy megsértetted bennem a hímet, szégyenszemre mindig csak azután következik a tablettanyelés, a klinika, a gyomormosás és a többi, de mindig hiánytalanul, mindig részlethűen, mindig pontosan, mint akkor, mint ott, mert azóta is tart, 104ismétlődik bennem, azóta is törvényt ül felettem az a régi nap, melyet nem akartam túlélni.

 

 

Éppen nem volt

                                                    albérletem, mikor te, ismerősöm ismerőse, felajánlottad, hogy nálad megalhatok, elfogadtam az ajánlatot, önzetlen, emberbaráti cselekedetnek tekintettem, és hálásan követtelek a valaha jobb lakókat látott belvárosi bérházba, csak akkor fogtam gyanút, mikor az egyszobás lakásba belépve kiderült, hogy kettőnknek csak egy ágy van, mert a másikat már elfoglalta vidéki vendéged, egy kívánatos, szép lány, akit nyomban bemutattál, de nem volt mit tenni, eloltottam a lámpát, levetkőztem és melléd feküdtem, átéreztem a helyzet fonákságát, ezért amennyire lehetett, tőled tisztes távolságban maradva lapultam a közös paplan alatt, de nem sokáig, mert közben folyton barátnőd járt az eszemben, és nem bírván ellenállni a kísértésnek, fogódzót kerestem ehhez a képzelgéshez és mohón érted nyúlva besétáltam a csapdába, és a láthatatlanná tevő, jótékony sötétben, barátnőd füle hallatára azt tettem veled, amire vágytál, csak mikor görcsös rángások közepette rám borulva keservesen zokogni kezdtél és végigfolyt arcomon a könnyed, akkor döbbentem rá, hogy magad is csapdába estél, mert közben te is másra gondoltál, te is behelyettesítettél velem valakit.

 

 

Ha olykor találkozunk,

                                                    mindig szerét ejted, hogy valamilyen formában utalj rá, hogy értésemre add, akármilyen komisz voltam is a vége felé hozzád, azért csak én voltam az igazi, hozzám képest mindenki… stb., stb., tudom, nem hízelegni akarsz ezzel a dicsérettel, és nem is elégtételt szolgáltatni azért, amiért nem jár elégtétel, hogy azt mondhassam, ugye, én megmondtam, hanem vigasztalni próbálsz a keserűség láttán, mely bennem az egészből megmaradt, de engem nem vigasztal, hogy mindenkinek, aki utánam következett, velem kellett versenyre kelnie, megbirkóznia, és a küzdelemben, anélkül hogy a kisujjamat mozdítottam volna, mindig én győztem, inkább elszomorítasz, mert olyan győzelmekről számolsz be, melyeknek sosem élvezhettem gyümölcsét, és tulajdon gyarlóságomra emlékeztetsz, mely megakadályozta, hogy megtartsalak, és téged megtartva megőrizzem magam olyannak, amilyennek utólag látsz.

 

 

Nem voltál egészen

                                                   ismeretlen előttem, már felfigyeltem rád a minden kényelemmel felszerelt bérház közös helyiségeiben, a kávézóban, a tévészobában, a tornateremben, a szaunában, az uszodában, ahol mindig férfitársaságban láttalak, de még a nevedet sem tudtam, mikor egy este bekopogtál hozzám, besétáltál a lakásomba és megkérdezted, tudom-e, mit akarsz, és kertelés nélkül a lényegre, jöveteled céljára tértél, egyetlen mozdulattal kibújtál hosszú farmerszoknyádból, szemlátomást biztosra mentél, mert nem volt rajtad bugyi, és megtudtam, mit akarsz, és valóban azt akartad, gátlástalanul és szégyenkezés nélkül, csak azt, azt és semmi mást, akkor is, és azután is mindig, és mindenhol, és éreztem, hogy csak használsz, mint azt a középtájt az ágyad fölé szerelt praktikus fakávát, melyre, hogy tartásukra közben ne kelljen erőt fecsérelned, mindig felraktad két lábadat, mikor már én jártam hozzád, és azért csömörlöttem meg idő előtt tőled, mert nem az voltál, akinek álcáztad magad, határozott, okos, művelt, öntudatos feminista, aki a hagyományos nőszerep ellen lázad, hanem önző, kisstílű, szemérmetlen parázna, aki csak a kéjt hajhássza.

 

 

Most megpróbállak elképzelni,

                                                     nem sugárzó, fiatal lánynak, hanem fénytelen, középkorú asszonynak, akinek sose láttalak, lábad megvastagodott és csípőd is teltebb lett, de derekad még karcsú, kitüntetéssel végezted az egyetemet, kutató vagy egy híres skandináv intézetben, skandináv a férjed, a kedvéért költöztél külföldre, nagy tudós, kiegyensúlyozott személyiség, valaha rajongott érted, ma már elhanyagol, de benned még mindig a régi tűz ég iránta, csak az északi ország iránt nem, ahol idegen vagy és télen-nyáron fázol, de kitartasz, és úgy segítesz magadon, hogy sűrűn felhívod otthon élő anyádat, és elsírod neki a bánatod, nem, derekad karcsúsága már a múlté, és egykor selymes bőröd is vörhenyszínű foltok csúfítják, de melled megőrizte régi rugalmasságát, hallgatóként nem tűntél ki a többiek közül, és egyszerű sebész vagy hazádban, egy fővárosi kórházban, csak kisebb műtéteket bíznak rád, férjedtől, egy értékes, gyenge idegzetű embertől elhidegültél, gyakoriak köztetek az összetűzések, megcsalod, munkádba menekülsz, éjszakai ügyeletet vállalsz, hogy minél kevesebbet kelljen vele egy fedél alatt lenned, és folyton azzal fenyegetőzöl, hogy elválsz, de nincs hozzá bátorságod, nem, a melled lóg már, és arcodon is megkeseredtek az édes vonások, de tekinteted még nyílt, annak idején üggyel-bajjal vizsgáztál le, és rossz, vidéki körorvos vagy, minden nyavalya ellen ugyanazt a három-négy gyógyszert írod fel, minden csip-csup betegséggel szakrendelésre utalsz, tehetségtelen, kedélyes férjedet sosem szeretted, de azért jól kijössz vele, van egy lányod, egy Ford Sierrád, külön neked, meleg tengereknél nyaralsz, vendégeket fogadsz, ételrecepteken töröd a fejed, a Néppártra szavazol, Mario Simmel a kedvenc íród, imádod a folytatásos tévéfilmeket, a Dirndlt, a túrós bélest, és sokáig akarsz élni, nem, tekinteted nyíltsága is romokban hever… nem tudlak elképzelni.

 

 

Hanyadik

                                                    ez az újrakezdés, már nem is tudom, mindig így fogok hozzá, életmódot változtatok, átalakítom a napirendemet, korán kelek, fütyörészek, még sötét van, mikor már kint kocogok, aztán súlyzókkal gyötröm magam, hasizmot erősítek, gumikötelezek, tisztálkodom, olvasok, reggelizem, és attól függően, hogy milyen nap van, vagy a munkahelyemre megyek vagy otthon dolgozom, de a nap hátralévő részében is vigyázok magamra, egészségesen élek, éber vagyok, figyelek a kilókra, tudom, miből hány kalória, fedezem a vitaminszükségletemet, főétkezés napjában csak egyszer, este legföljebb már csak valami tejtermék jöhet szóba, mértékletes vagyok, szeszes italt nem fogyasztok, se kávé, se cigaretta vagy más izgatószer, nem olvasok újságot, nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, kerülöm a felesleges izgalmakat, nem maradok ki éjszakára, azon vagyok, hogy megint minél előbb ágyban legyek, mindennek megvan a helye és ideje, fő a rendszer, az arány, az egyensúly, olyan ez, mintha egyre sáredényeket készítenék, és mérgemben, hogy büdös, amit beléjük töltök, sorban vágnám őket a földhöz, ahelyett hogy a meglévő tartalmát önteném moslékba és cserélném ki újjal.

 

 

Most arról,

                                                   amiről végképp nem illik, de mégis kell, hogy tudd, milyen s miként, hogy valamelyest megosszam veled a terhet, melyet rám ró, részletekbe menően, amennyire kell, és tartózkodóan, amennyire lehetséges, mert ez is hozzá, hozzám és hozzád tartozik, többnyire este csinálom, az ágyban, nem mindjárt lefekvés után, később, közvetlenül elalvás előtt, először sose akarom, küzdök ellene, aztán mégis, az utolsó pillanatban megadom magam, mintegy belemenekülök, felkelek, előveszem a szolid és megbízható T. S. T. két régi számának színes mellékletét, a pornólapokat elégettem, és H. M. regényét, az S.-t, a lepedőre helyezem, és visszafekszem, kinyitom az újságokat, az egyiket ott, ahol egy Pirelli-naptárból vett, egészségtől kicsattanó, fedetlen mellű fotómodell áll egy tükör előtt, és úgy teszi egy székre a jobb lábát, hogy izmos combtövéig szoknyája alá látni, a másikat ott, ahol egy divatos, drága fehérneműt reklámozó, kihívó, élveteg tekintetű harisnyás manöken hever félig hasmánt egy kanapén, fél farpofáját és bugyija pántlikavékony oldalcsíkját a kombiné alól szándékosan kitakarva, igazítok az olvasólámpán, sok múlik a megvilágításon, aztán fellapozom a könyvben azt a fejezetet, amelyikben a boldogtalan M. a felette levő lakásból lehívja a kevésbé boldogtalan V. számára vadidegen, de mindenre kapható, tüzes E.-t, és hármasban szeretkeznek tovább, oldalt fekve maradok, ahogy voltam, de jobb könyökömmel kissé megtámasztom a felsőtestem, letolom a pizsamám, bal kezembe veszem a hímvesszőm, tekintetemet előbb a képekre, majd a szövegre szegezve képzeletben levetkőztetem és magamévá teszem a fotómodellt, a manökent, kielégítem a trió két nőtagját, és csak azután következel te, akit nem idézhet meg se kép, se szó, csak azután gondolok rád, mikor már nem kellene, mikor már felesleges, mert megy már minden olajozottan, simán, megy már magától.

 

 

Nem járok már

                                                    a fal mellett, nem félek, nem kapkodok, nem sietek, ha jössz, jó, ha nem jössz, úgy is jó, nem leskelődöm utánad, nem szimatolok, nem kérek számon, nem rándul össze a gyomrom, nem veszítem el a fejem, nem csinálok botrányt, nem nyüszítek, nem teszek kárt magamban, nem őrjít meg a gondolat, hogy éppen valakivel ugyanazt és ugyanúgy, olyan, mintha te már nem te volnál, mintha másvalaki, egy idegen, mintha egy hivatásos, aki leszólít az utcán vagy unottan vár a szalonban, mintha már annyira nem volna közöm hozzád, hogy most már akár előttem is, a szemem láttára, a közös lakásban, a hitvesi ágyban, villanyfénynél, pucéran, négykézláb, vagy a parkban, ruhástul, elöl szétnyitott köpenyben, egy fának támaszkodva, a sötétben, velem mit sem törődve, mintha ott se lennék, mintha levegő volnék, és semmit se látnék, szemérmetlenül és rafináltan, bármikor és bárkivel, hiszen nem fáj, már nem úgy fáj, hiszen már közömbös vagyok, már elviselem, már leválasztottalak magamról, jóváhagytam, amihez nem kérted beleegyezésemet, utadra engedtelek, már szabad préda vagy, nekem is, már csak a hímet ingerled bennem, már csak az mászik rád, teper le, liheg, mozog, fújtat, izzad ilyenkor a másikkal egy ütemben, az ken, maszatol össze, áraszt el nedvével képzeletben.

 

 

Reggel, kilenc óra,

                                                   elhallgattak a házban a rádiók, véget ért a sürgés-forgás, megszűnt az ajtócsapkodás, elnémult a lábdobogás, nincs több áthallás, a gázkonvektor mellett ülök, szemben az ablakkal, egy fotelban, melyet mindig át akartam húzattatni, mert nem tetszett a színe, de most már nem fontos, betűz a nap az ablakon, jelentősen növeli a benti hőmérsékletet, sajog a nyakam, feltehetően a korai csontmeszesedés miatt, megtámasztom a hátam, átvetem a jobb lábamat a bal lábamon, két kezemet lazán a támlára fektetem, sokáig fészkelődöm, míg meglelem a legkényelmesebb testhelyzetet, nehéz éjszakám volt, álmomban egy áttetsző, élő falat láttam, tele volt vérerekkel és gennyezett, fényben úszom, pihenek, próbálom elfelejteni, kintről néha árnyékot vet rám az égéstermék-kivezetőből felcsapó pára, ilyenkor olyan, mintha fátyolfelhő rohanna át a derült égen, mögöttem az ágy, vetetlen, az asztalon tálca, tányér, csésze, kés és kanál, a reggeli kellékei, levelek, váza, naptár, olvasólámpa, gyógyszerek, papír, a fiam fényképe, egy másik fotelban kabát, sapka, pulóver, zokni, kesztyű, sál és egyéb ruhadarabok, a szőnyegen egy helyt újsághalom, a komódon táska, óra, ruhakefe, öv, zsebkendő, olló, spárga, ragasztó, slusszkulcs, az egyik sarokban cipők, síbakancs, átellenesen, a háttérben a könyvállványon könyvek, melyeket sosem fogok elolvasni, ide húzódtam, ebbe a szobába a hideg miatt, a fűtési költség csökkentése végett, a többi helyiséget, a fürdőszobát kivéve, nem használom, mintha nem volnának, ez az elő-, háló-, dolgozó- és étkezőszoba egyben, itt alszom, eszem, öltözöm, vetkezem, dolgozom, ide gyűjtöttem magam köré, erre a pár négyzetméterre mindent, amire szükségem van, tárgyat, eszközt, gondolatot, érzést, emléket, legszívesebben ki sem mozdulnék innen, éjt, nappalt itt töltenék, így csinálok erényt a szükség113ből, így szoktatom magam ahhoz, ami rám vár, a visszavonuláshoz, az összezsugorodáshoz, az eltűnéshez, mert ilyen, minden bizonnyal ilyen lesz majd nélküled az öregség, ilyen sűrített és lényegre törő, ilyen földhözragadt és gyakorlatias.

 

 

Süt a nap,

                                                   szikrázik a hó, szélcsend van, az örökzöldek roskadoznak a fehér teher alatt, megyek az utcán, kihalt a környék, üresek a házak, a lakások, a munkaképes felnőttek munkába mentek, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, csak nyugdíjasok gubbasztanak az összevont függönyök mögött, hideg van, az évszaknak megfelelően vagyok öltözve, arcom piros, kezemben bevásárlószatyor, benne tej, kenyér, savanyúság, a közeli élelmiszerboltban vettem, nem léptem túl a mára előirányzott pénzkeretet, a kutyám utolér, három lábon biceg, a körmei közé fagyott a hó, lehasal, leharapdálja a kellemetlen papucsot, macskát lát és előrerohan, egy garázsból autó áll ki üggyel-bajjal, szívatóra állított motorja hangos, de nem hat zavaróan, egy kuka mellett verebek nyüzsögnek, eleségre bukkantak a kiszóródott szemétben, azt csipegetik, a villanydrótról egy magányos feketerigó érdeklődve nézi a jelenetet, már reggeliztem, a szerveim most tűrhetően működnek, észrevétlen zajlik bennem az anyagcsere, valami lebomlik, valami felépül, beszívom és kifújom a levegőt, a hidegre való tekintettel az orromon át lélegzem, ma van a születésnapom, a negyvenedik, nem hittem volna, hogy megérem, már kifelé megyek az életből, már látom a túlsó partot, kopár, sziklás, barátságtalan, nem ilyennek képzeltem, de elégedett vagyok, érzem az idő múlását, mégsem sietek, egyik lábamat a másik után rakva egyenletes sebességgel haladok a térben, rovom a megszokott utat, ráérek, már nem forgatok nagy terveket a fejemben, elültek bennem a viharok, már csak elkerülhetetlen, ismétlődő, napi teendőkre gondolok, azoknak adom át magam, azok értelmét hámozgatom, és tiszta vagyok, mint a téli reggel, nyugodt és gondtalan, szinte szabad.

 

 

Fogy időm,

                                                   minden nappal, órával, perccel rövidebb, magányom teljesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb, még egy év, még tíz, még húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytetőkön, a földi léten túl hívogató, tágas fényesség, már látni vélem végét az útnak, melyen idáig jöttem, nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek testemmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente felriadok hűlt helyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat keresem és remegek, ha nincs velem, a félelem és szorongás lelke még rajtam, még dolgozik bennem az önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a romlékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek, tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók.

 

 

Csak ülök majd valahol,

                                                    egy útmenti padon, valami ligetféle közelében, egy kevésbé forgalmas helyen, divatjamúlt, pecsétes ruhában, félretaposott, száras cipőben, zsíros kalapban, hátamat a támlának döntöm, foltos kezemet ölembe ejtem, reszkető fejemet kissé oldalt billentem, mellettem piszkos nejlonzacskó, benne az ebédem, felvágottmaradék és kiflivégek, a fák közt kertészek dolgoznak, kistraktor dohog, szemközt ház épül, szögelnek valamit, a megállóból hörögve kihúz egy busz, egy férfi és egy nő közeledik veszekedve, elesik és sírva fakad egy kisgyerek, egy zsebrádióból zene szól, a magasban repülőgép búg, valahol messze harangoznak, valaki megjegyzést tesz rám, de nem érdekel, a világ lármája már nem jut el hozzám, védőpajzsot vont körém az öregség, nincsenek többé ügyes-bajos gondjaim, már mindent elintéztem, lezártam, nem tartozom, nem követelek, nincsenek vágyaim, nincs semmim, nem nyerek, nem veszítek, mindennel elégedett vagyok, nem zavar a tökéletlenség, minden úgy van jól, ahogy van, nem gondolok semmire, még magamra se, csak ülök és hallgatok, befelé figyelek, magamba, ahol csönd van és nyugalom, mint egy kaviccsal behintett zen-buddhista kolostorudvaron, melyet naponta felgereblyéz egy próbaidős, fiatal szerzetes… ilyen, ilyen lesz majd, mikor már legyőztem magamat, és semmit se akarok, semmit és senkit, se téged, se mást, legalábbis ilyennek szeretném.

 

 

Már csak azt kívánom,

                                                   ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.