Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 Oravecz Imre: 1972. szeptember
I.
______________________________________________

 

 

Kezdetben volt

                                      a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.

 

 

Már jó ideje

                                     lődörögtem ott, hazád fővárosának népszerű parkjában azzal a céllal, hogy nőt szerezzek, aki kielégíti vágyamat, és akiben vágyat ébresztek, amelyet azután én is kielégíthetek, és mert alantas fáradozásomat nem koronázta siker, már éppen azon voltam, hogy távozom, mikor a kijáratnál megpillantottalak, a járdán ácsorogtál, egy fal mellett, őszi nadrágkosztümben voltál, kezedben kézitáska, és vártál valakit, aki nem jött, de ezt akkor még nem tudtam, és a vadász elszántságával, akit egész nap üldözött a balszerencse, anyanyelveden habozás nélkül leszólítottalak, mint egy olyan nőt, nem ugyanolyan szavakkal, de ugyanolyan szándékkal, mint az olyant szokás, ám válaszod, melyet a pontos időt tudakoló, átlátszó kérdésemre adtál, olyan gyanútlan és ártatlan volt, hogy szándékom, mint megvert kutya, nyomban elkódorgott, és csak azért nem osontam utána, mert elszégyelltem magam, és éreztem, hogy súlyos hibát követtem el és jóvá kell tennem, ezért megkérdeztem, nem volna-e kedved sétálni, de volna, mondtad, és fenntartás nélkül hozzám csatlakoztál, mintha régről ismertél volna, és séta közben aztán mindenféléről beszélgettünk, amire már nem emlékszem, és mindenféle utcákon, tereken mentünk, melyeknek nevét már csak a térkép őrzi, és tiszta voltál és kiszolgáltatott, és egyre jobban tetszettél nekem, és én nem akartam többé nőt szerezni, se téged, se mást, hanem csak veled lenni, hozzád hasonlóvá válni, aki el tudtad velem feledtetni, hogy nő vagy, én pedig férfi, és csak azután akartam ismét, és csak azután szereztelek meg téged is, hogy elvesztetted e képességedet.

 

 

Éjszakába nyúló

                                        hosszú utazás után érkeztünk a célállomásra, szerencsénk volt, a kihalt peronon ácsorgott valaki, aki éppen szállóvendéget keresett, és mi ügyet sem vetve az utat szegélyező, sötétben felsejlő, vágyott pálmafákra, poggyászunk súlyától és a fáradtságtól rogyadozva szótlan siettünk utána, és valósággal belezuhantunk a vetett ágyba, nyomban elnyomott bennünket az álom, nem hagyva időt semmiféle eszmecserére, nem tudtuk, mennyi ideig aludtunk, egy napig, egy hónapig vagy egy évig, csak azt vettük észre, mikor felébredtünk, hogy az előbb felébredt vágynak engedelmeskedve megint szeretkezünk, meg azt, hogy véget ért az éjszaka, az ablak zsalugátereinek résein világosság szűrődött a szobába, és a világosságban láthatóvá váltak a bútorok, a bútorokon a szétdobált ruhadarabok, és láthatóvá váltunk mi magunk is, akik a ruhadarabokat szétdobáltuk, és miután elteltünk egymással, felkeltünk, a tavaszi hűvösség ellenére meztelenül az ablakhoz mentünk, szélesre tártuk, és akadálytalanul betódult, mint két lencsén, áthatolt rajtunk a napfény, és lángba borította és elhamvasztotta annak végességét, amit egymással műveltünk az ágyban, kinéztünk az ablakon, és megláttuk a ragyogó eget, az áttetsző tengert, a kikötőben a fehér hajókat, a levegőben a vijjogó sirályokat, a parton a szikrázó házakat, a kertekben a virágzó narancsfákat, az utcákon a vidám embereket, éreztük a tisztaság édességét, és felfogtuk, hogy valóban megérkeztünk, és ezzel ígéretet tettünk egymásnak, melyet azután könnyelműen és kölcsönösen megszegtünk.

 

 

Ó, azok a régi

                                       várakozások, mindig éjszaka volt, albérleti szobában ültem, olvasólámpa égett, nem volt állásom, egyetlen bőröndben elfért mindenem, huszonnyolc éves voltam és árnyékot vetettem a falra, a fal eltakarta előlem az éjszakát, az éjszaka meg a világot, mely határokkal, eszmékkel, rendeletekkel, tilalmakkal elválasztott tőled, előttem a háziúr folyosóról behozott telefonja, régimódi, kopott, recsegő, fekete, szívdobogva vártam, hogy megszólaljon, és egy távoli központból egy idegen hang anyanyelvemen jelentse, I., hósipkás hegyek koszorúzta városod van a vonalban, tessék beszélni, és hazádban, egy másik albérleti szobában, füledre illesztett telefonkagylóval ugyanilyen, csak más nyelvű felszólításra vártál te is, és mialatt vártam, hosszú percekig vártam, magamban már megkérdeztelek, hogy vagy és magamban megmondtam, magamban már megkérdeztem magam, hogy vagyok és magamban megmondtam, és feltettem és megválaszoltam az összes lehetséges, várható kérdést, a magamét is, a tiédet is, és előre lezajlott bennem az egész, hőn óhajtott beszélgetés, nem feledkeztem meg semmiről, minden lényegesre, lényegtelenre kitértem, semmi nem sikkadt el, nem volt zavaró mozzanat, zörej, megbántódás vagy félreértés, nem támadt hiányérzet, még a féltékenység sem kapott tápot, kielégítő és tökéletes volt az érintkezés, és mikor végre megszólaltál és megszólaltam én is, mikor végre létrejött a kapcsolat és megindult a távközlés, szinte úgy éreztem, már nem érdemes beszélni, már mindent megbeszéltünk, még azt is, amiről nem lehet beszélni, ami a szavakon túl van és helyettünk is beszél.

 

 

Jól emlékszem

                                        első érkezésedre, kurta szoknyában, áttetsző blúzban, könnyű szandálban voltál, pehelykönnyű volt a poggyászod, és valahogy pehelykönnyű voltál magad is, derűs, mint a tavasz, melyben jöttél, éber, minden iránt fogékony, és fiatal, szinte még gyerek, és a tested is, szinte még gyerektest, hamvas és üde, részletesen elmesélted, milyen volt az útlevél- és vámvizsgálat, milyen tájakat láttál a vonatablakból, milyenek voltak hozzád útközben az emberek, és egyáltalán, milyen érzés először a keleti tömbben lenni, és csodálkoztál azon, ami nekem természetes, és természetesnek találtad, amin én csodálkoztam, tetszett a város, tetszettek az ódon villák, az utcák, a hidak, a cukrászdák, a múzeumok, a strandok, a rendőregyenruhák, a villamosok, és odaadón igyekezted pótolni az ágyban, amit közben mulasztottál, és mindig azon voltál, hogy nekem minden nagyon jó legyen, mert neked minden nagyon jó volt, és örültél mindennek, nekem, magadnak, a világnak, és jól emlékszem utolsó érkezésedre, hosszú kosztümruhában, vastag pulóverben, zárt cipőben voltál, súlyos volt a poggyászod, és valahogy magad is súlyosabb voltál, és borús, mint az ősz, melyben jöttél, zárkózott, bizonyos dolgok iránt már érzéketlen és öregebb, már igazi asszony, és a tested is igazi asszonytest, érett és fáradt, egy szóval sem említetted, milyen volt az útlevél- és vámvizsgálat, milyen tájakat láttál a vonatablakból, milyenek voltak hozzád útközben az emberek, és egyáltalán milyen érzés megint a keleti tömbben lenni, már nem csodálkoztál azon, ami nekem természetes, és nem találtad természetesnek, amin én csodálkoztam, már közömbös volt számodra a város, hidegen hagytak az ódon villák, az utcák, a hidak, a cukrászdák, a múzeumok, a strandok, a rendőregyenruhák, a villamosok, és már nem igyekeztél olyan odaadón pótolni az ágyban, amit közben 15mulasztottál, már nem voltál mindig azon, hogy nekem minden nagyon jó legyen, mert neked már nem volt minden nagyon jó, és nem örültél már annyira mindennek, se nekem, se magadnak, se a világnak.

 

 

Mint mindenütt,

                                                     itt is történt változás azóta, a méregdrága, színes képeslapokról jól ismert, ódon falaktól ölelt történelmi negyedet azóta renoválták, ami pedig az újabb századokban hozzá épült, az tovább terjeszkedett, fel egészen a kopár hegytetőig, új szállodákat, élelmiszer-áruházakat, mulatókat, benzinkutakat nyitottak, a meredek oldalba utakat vágtak, és ahol lehetett, egyenirányúsították a forgalmat, eltűnt a kedvesen nyiszorgó villamos, és a nagyvilággal az akkor egyetlen szárazföldi összeköttetést jelentő, monarchiakori, keskeny nyomtávú, idilli vasút, és vele a hangulatos vasútállomás, és temérdek lett az autó, a turista, és a helybeliek sem olyan barátságosak már, mégis ugyanaz a város, ugyanazokkal a hófehér házakkal, leheletkönnyű erkélyekkel, keskeny utcákkal, csobogó szökőkutakkal, ugyanazokkal a barna törzsű pálmafákkal, sötétzöld lombú ciprusokkal, húsos levelű babérbokrokkal, fűszeres illatokkal, ugyanazzal a valószerűtlenül kék tengerrel, mindig derült éggel, a fény mindenhatóságával, finom levegőremegéssel, szelíd könyörtelenséggel, otthonos idegenséggel, mint tizenhat éve, mikor ifjúságom hajnalán sült halon, narancson és étcsokoládén itt töltöttem veled két hetet, csak nem olyan izgatóan titokzatos, szívsajdítóan csodálatos és ellenállhatatlanul kívánatos, amit mögé képzelek, mert örökre elmúlt az idő, mikor izgatóan titokzatos, szívsajdítóan csodálatos és ellenállhatatlanul kívánatos volt, amit a dolgok mögé képzeltem, miként elmúlt irántad hevülésem is, melynek látványos színhelye volt ez a város, ahol a mohamedán háziasszony alacsonybérű szobájában telhetetlenségemben szinte végkimerülésig szeretkeztem veled, és a szeretkezések szüneteiben a dolgok mögé képzelt dolgoktól nem látva magukat a dolgokat, szinte végkimerülésig féltékenységgel gyötörtelek.

 

 

Az intézményben

                                                  jártam, melynek diákjai voltunk, és elzarándokoltam a második emeleti folyosó végére, a díszudvar felőli karzathoz, ahol téli estéken, mikor kint már nagyon hideg volt, a félhomályban állva szeretkeztünk, az előadótermek olyankorra már elnéptelenedtek, kihaltak a tanszékek, bezárt a nagykönyvtár, a lépcsőkön megcsappant a forgalom, már csak egy-két szerelmespár lézengett a folyosókon, csak egy-két kutató szorgoskodott a tanári szobákban, nagykabátban voltunk, leple alatt az ártatlan ölelkezés látszatát keltve a lépteket figyeltük, és hol életre kelt, hol mozdulatlanságba dermedt a testünk, attól függően, hogy közeledett felénk vagy távolodott tőlünk valaki, most is este volt, most is kevesen tartózkodtak már az épületben, látni akartam, felgyújtottam a villanyt, azt, amelyiket mindig eloltottunk, hogy kevésbé lássanak, szétáradt a fény, áztatta a felületeket, minden a régi volt, csak szembeötlőbb, élesebb, kiugrottak a vakolathibák, kiütköztek a mészen a hajszálrepedések, pedig azóta többször is festhettek, és a radiátor mögött, ahol ecsettel nem lehetett hozzá férni, elmosódott folyásnyomok rajzai borították a mocsokszínű falat, minden a helyén volt, minden megvolt, a sarok, melyben megvetetted a hátad, a párkány, melybe kapaszkodtam, a stukkó, az oszlopfő, a kiszögellés, a boltív, a márvány, mindent megőrzött a tér, akár egy kövületet, csak mi nem voltunk sehol, csak mi tűntünk el könnyelműségünkkel, védtelenségünkkel, pazarlásunkkal, fiatalságunkkal együtt, csak minket nyelt el az idő, amely, mint holmi kéjleső, mindig ott ólálkodott köröttünk.

 

 

Már csak emlék,

                                            és annyi év távolából jelentéktelen apróságnak tetszik, szinte nevetségesnek, hiszen mindössze annyi történt, hogy nélkülem mentél el egy zártkörű intézeti rendezvényre, melyen mint kívülálló nem vehettem részt, és ha csak pár órára is, de függetlenítetted magad tőlem, és bizonytalanságba taszítottál afelől, mi történik ott veled, csak fel-felhangzó, idegenszerű nevetésedből, mellyel először adtad világ tudtára, hogy nélkülem is jól tudod érezni magad, sejtettem, hogy olyasmi, amivel megtagadsz engem, legalábbis én így éreztem, mialatt féltékenységtől mardosva, torkomban dobogó szívvel egész éjjel a szélesre tárt emeleti ablakok alatt ólálkodtam, mint valami tolvaj, aki meglopja titkodat, ma már szinte nem is értem, hogy viselkedhettem így, ilyen gyerekesen, de akkor nagyon megviselt a dolog, és bár küzdöttem ellene, először rendült meg irántad bizalmam, és te kétségbeesésemet látva hiába törtél össze alkoholmámorban elkövetett bűnöd súlya alatt, mint egy bukott angyal, és romantikus, de őszinte gesztussal hiába ajánlottad fel magad helyett még ártatlan húgodat, én hajthatatlan maradtam, és ez volt az első tüske, melyet azután még több követett és nem lehetett többé kihúzni.

 

 

Tiszteletemet kellett

                                                     tennem honfitársadnál, W. úrnál, aki több nyelvre fordított könyvében ötödik rendnek nevezi az értelmiséget és világmegváltó küldetésében hisz, és abban maradtunk, hogy amíg én a hivatalának helyet adó, díszes barokk épületben időzöm, te addig a történelmi levegőt árasztó egykori császári palota előtti árnyas parkban megvársz, kötelességem kelletlen teljesítése után oda is mentem, és a megbeszélt helyen találtalak, de mint mesélted, a holt idő nagy részét nem ott, hanem egy közeli templomban töltötted, és imádkoztál értem, engem meghatott határtalan hited, és bár legyezgette hiúságomat, gyerekes túlzásnak tartottam, és nem tudtam hova tenni, de nem tettem szóvá, mert jól illett a rólad alkotott képbe, és csak akkor értettem meg, mit jelentett, és hogy nem volt gyerekes túlzás, mikor hazámba visszatérve mással kellett tovább élnem, és az ugyanolyan méltatlannak bizonyult rám, mint én akkor rád, és ugyanúgy elvesztett engem, mint templomlátogatásod után nem sokkal később én téged.

 

 

És akkor azt mondtad,

                                               vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán mert nem volt megfelelő az időpont, talán mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet, hogy ezt meg ezt teszem, fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam fel a reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akkor akartam beváltani a fenyegetést, megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem hogy próbára tegyem a véget, mintegy a végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel, csak annyira lekötötte figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség, de mikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni, mert megszüntetni nem szüntethetted meg, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts, noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.

 

 

A megbeszélt időben

                                              jöttél értem, mint mindig, azon a reggelen is pontos voltál és megbízható, szikrázóan sütött a nap a közepesen biztonságos városrészben, de olyan dermesztően hideg volt, hogy nem állítottad le öreg Dodge-od motorját, nehogy induláskor megmakacsolja magát, mikor kiszálltál, egy pillanatra felhőbe burkolt a kipufogócsőből bodrozó dús pára, a falépcsős vészkijáraton át engedtelek a nappaliul szolgáló konyhába, álltál egy darabig, majd leültél az egyik műanyag székre, látszott rajtad, hogy nem sokat aludtál, hogy emésztetted magad, mégis higgadt voltál és fegyelmezett, és nem próbáltál újra lebeszélni elhatározásomról, és úgy viselkedtél, mint aki meggyőzte magát, hogy ennek így kell lennie, könyveimet kartondobozokba csomagolva még előző nap postáztam, ruháimat és egyéb használati tárgyaimat pedig az éjjel bőröndbe, kézitáskába gyömöszöltem, mielőtt az előző lakótól örökölt, padlóra terített matracon utoljára nyugovóra tértem, és a kevéske meleget adó fűtőtest sistergését hallgatva utoljára idéztem fel annak a jövőnek képét, melyet hiába színeztem ki magamnak, csak a vadonatúj, csuklókaros asztalilámpával nem tudtam mit kezdeni, de neked annak légi szállítására is volt egy jó ötleted, az átható ragasztószag, a szanaszét heverő papírcsíkok és elszórt spárgavégek ellenére ugyanolyan idegen és személytelen volt már a lakás, mint mikor kibéreltem és segítségeddel beköltöztem, hátra volt még ugyan a takarítás, a gáztűzhely gyújtólángjának eloltása, a hűtőszekrény kikapcsolása, a függönyök összehúzása, a poggyász kihordása, az ajtók kulcsrazárása, de éppoly kevés közöm volt már hozzá, mint hozzád, akihez egykor annyi reményt fűztem, és aki egykor annyi reményt fűzött hozzám.

 

 

1972. szeptember,

                                                 az évszakhoz képest szokatlan meleg, P., a fény városa, de nekem a sötétségé, mert itt nyelt el végleg elvesztésed éjszakája, külvárosban, a P. d’O. közelében lakom, a metróállomástól pár percre, egy olcsó szállodában, a hatodik emeleten, ha lakásnak lehet nevezni, hogy egész nap, mint most is, ruhástul fekszem az ágyon, a mennyezetet bámulom, melyen semmi látnivaló nincsen, és igyekszem valami másra gondolni, P.-re, például, amely itt van köröttem, és arra, hogy P.-ben vagyok, hátha segít, de nem, szúr, vág, reszel, kapar, mint az idegen tárgyak alakja, színe, szaga, elhelyezése a szobában, vagy mint a levegő, amely mindentől függetlenül még mindig cserélődik bennem, olyan, mintha megnyúztak volna, felkelek, és elhatározom, hogy kimegyek a folyosóra, az utcára most gondolni sem merek, és megszólítok egy vendéget vagy egy takarítónőt, szóba elegyedem valakivel, valami ürüggyel, jó napot kívánok, megkérdem, hány óra vagy merre van ez meg ez az utca, mondok valamit, mindegy mit, akármit, csak mondok, de mégsem teszem, mert érzem, hamis volna, nem arról beszélnék, amiről kellene, és főleg nem azzal, akivel kellene, ha egyáltalán van még értelme a beszédnek, és az is lehet, hogy rosszul játszanám szerepemet, elárulnám magam és felsülnék, a mosdókagylóhoz lépek inkább, vizet iszom, a bidébe vizelek, az éjjeliszekrényről elveszem, és az ablaknál fellapozom útlevelemet, B.-ben még disszidálni akartam miattad, M.-ben el akartalak felejteni, de itt már semmit se akarok, nem tudom, miért jöttem ide, miért vagyok itt és meddig maradok, visszafekszem az ágyra, kinyitom a sliccemet, magam mellé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni.

 

 

Ott álltam

                                              kedvenc városodban, az északi reneszánsz csodájában, paloták, tornyok, szökőkutak tőszomszédságában, a pályaudvar peronján, odáig kísértél, noha egyedül érkeztem az utolsó találkára, egészen addig olyan volt, mintha mindig velem lettél volna, hiszen bármikor, bármelyik helységből, bármelyik utcai telefonfülkéből felhívhattalak és hallhattam hangodat, hangodból pedig az aggódást, mely alamizsna volt ugyan, de nekem szükségem volt alamizsnára, lábamnál bőrönd, táska, bennük az ez-az, fel voltam szerelve mindennel, ami egy véget nem érő utazáshoz kell, mégsem volt semmim sem, és vártam, hogy üssön, nem az, amely a fejem fölött volt a falon, hanem egy másik, amely bennem ketyegett, az óra, és jelezze, hogy itt van, elérkezett az idő, és a belső menetrendhez igazodva a megfelelő vágányhoz vánszoroghatok, és jóval indulás előtt vonatra szállhatok, és mialatt oldaladon erre vártam, mondtam neked valamit, az időjárással vagy a közeli magashegységgel kapcsolatban, valami közömböset, mert tudtam, bármit mondok, a búcsút nevezem néven, melynek jöttét sem nem siettettem, sem nem késleltettem, de melynek jegyében állt minden, a város, a pályaudvar, a vonat, az időjárás, a magashegység, és álltam én is, míg ott voltam, és akkor hirtelen, mint aki valami után nyúl, amit már nem érhet el, de azért csak nyúl, mert nem tehet mást, megcsókoltalak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem, és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt, és mást már nem érzek belőled.

 

 

Délelőtt értünk

                                                a határzónába, elállt az eső, leállítottam az ablaktörlőt, de a kerekeken még sokáig surrogott a víz, kisütött a nap, barátságosabb lett minden, az I. folyó áradt, az egyik pihenőhelyen ettünk valamit, a fiam sírt, mikor felébresztettem, és azt mondta, nem éhes, de később a napsütés jobb kedvre hangolta, Zs. lelkemre kötötte R.-ben, hogy mindig csak délkeletnek, L.-en át, az irányjelző táblát követve, ő már többször megtette, nem lehet elvéteni, mégis elvétettem, mert P. után nem tértem le az autópályáról S. felé, hanem tovább mentem N. irányába, de erre csak később jöttem rá, mikor már elfogyott, és közönséges kétirányú útba torkolott az autópálya, és nem volt többé kétséges, hogy a véletlen szeszélye folytán szülőfalud környékére tévedtem, dimbes-dombos volt a táj, dús legelők váltakoztak ligetekkel, a dűlőutakon aszfaltburkolat, a lankákon, tetőkön jellegzetes, fehér tanyaházak, a kertekben zömmel szilva- és diófa, szárítóállványokon széna, minden rendezett volt és ápolt, minden olyan volt, amilyennek képzeltem, szeszélyesen kanyargott az út, a falvakban itt-ott a házak közé szorult, az autósatlaszt félredobtam, használhatatlannak bizonyult, egy-egy traktor miatt néha torlódott a forgalom, gyalogost alig lehetett látni, helységnévtáblák követték egymást, támpont gyanánt s nyíllal jelölve minduntalan ismétlődött W., a járási székhely neve, nem mondhatnám, hogy kerestem, de ha akartam, se tudtam volna elkerülni, és egyszer csak valóban ott volt, az úttól nem messze, egy völgyben, ott volt R., a szülőfalud, amelyről annyit meséltél, ahova annyi levelet írtam neked, illetve ott voltam én, a szülőfaludnál, hozzá egészen közel, csak egy elágazás, egy rövid bekötőút választott el tőle, számítottam a találkozásra, mégis váratlanul ért, egy pillanatra lassítottam, haboztam, aztán megint gázt adtam, de így is jól lát25tam, mégsem szorult el a torkom, nem kaptam szívdobogást, bár izgultam kissé, és utána örültem, hogy nem kellett rajta átmennem.

 

 

Kezdetben jött

                                                 tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak és ifjúságodnak, melynek része voltam, éppúgy, mint te az enyémnek, igaz, voltak kisebb-nagyobb szünetek, és én sem válaszoltam mindenre és mindjárt, mert nem akartam tovább tépázni amúgy is megtépázott hitemet, hogy újra lehet kezdeni, ha nem is azt, amit veled kezdtem, de mást és mással és érdemes, hiszen még nem harangoztak, nemhogy este volna, mégis volt valami folytonosságféle, és mint búvópatak csörgedezett vereségem felszíne alatt, egyszer aztán, sok éve már, postai úton sejteni engedted, hogy annak idején alighanem tévedtél, de most már, úgymond, késő, majd ellentmondó módon váratlanul látogatást helyeztél kilátásba, ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit sem akarok tudni.

 

 

Írod,

                                        hogy megkaptad és köszönöd levelem, ne haragudjak, hogy csak most válaszolsz, de csak mostanában voltál a szüleidnél, és csak mostanában adhatták át, meg tudom, hogy van, örülsz, hogy jól vagyok, hogy dolgozom, érdekes emberekkel találkozom és sokat utazom, már régen nem hallottál felőlem, már aggódtál, hogy valami baj van, persze nem komolyan, mert az igazat megvallva mindig is tudtad, hogy kiheverem, és megint rendbe jön minden, kárpótol majd a sors, meg hogy szeretek túlozni, és mindennek az az oka, hogy sötéten látok, és mindenben csak a rosszat keresem, mint például akkor, mikor dühömben kirohantam a b.-i vendéglőből, és szó nélkül faképnél hagytalak, csak azért, mert őszinte voltál hozzám, és gyanútlanul elmesélted, hogy egy évfolyamtársaddal, ha jól emlékszel, G.-vel, töltötted az éjszakát, pedig csak nagyon megsajnáltad, merthogy úgy el volt keseredve, és nem is történt köztetek semmi, még le sem vetkőztetek, csak feküdtetek egymás mellett, fogtátok egymás kezét és reggelig beszélgettetek az ágyon, én meg úgy megijesztettelek, mert mindjárt rosszra gondoltam, és majdnem egy életre szerencsétlenné tettelek, de aztán szerencsére mégsem, de hadd váltsál témát, hiszen úgyis tudom, mire gondolsz, és ezt is csak azért hoztad fel, mert ez egy tipikus eset, meg azután még biztosan mindig olyan túlérzékeny vagyok és megint megsértődöm, pedig nem akarsz megbántani, pláne most, mikor úgy feldobott a levelem, és olyan jó hangulatban vagy, hogy megint úgy előtted van minden, az egész múlt, mint egy nyitott tenyér, és csak olvasod kifele belőle a törődést és a szeretetet, azt a sok szépet és jót, amit tőlem kaptál, merthogy én akkor már egy kiforrott egyéniség voltam, te meg még csak egy éretlen gyerek, aki felnéztél rám, mondogatod is sokszor magadban, bárcsak a kislányodat is ilyen férfi 28vezetné be a szerelembe, ha felnő, mint amilyen én voltam, ilyen hozzáértő meg szenvedélyes, jaj, hát még nem tudom, hogy közben anya lettél, bizony, képzeljem el, megint férjhez mentél, az első férjeddel nem egyeztetek, elváltál, van ilyen, a kicsi időre született és normális volt a testsúlya, már jár, egészséges, és szőke a haja, mint neked, de a szeme az olyan nem is tudod milyen színű, ha látnám, milyen édes, biztosan egyből a szívembe zárnám, visszatérve a kettőnk dolgára, még csak annyit, hogy te akkor még az egész palettára vágytál, és mindent ki akartál próbálni, azért voltál olyan, amilyen, ma már sok mindent másképp látsz, a mostani eszeddel már sok mindent másképp csinálnál, de hát akkor, ugye, csak akkori eszed volt, és csak azzal gondolkozhattál, csak most nehogy azt higgyem, hogy megbántál valamit és boldogtalan vagy, vagy hogy panaszkodsz, szó sincs róla, csak tárgyilagosan leszögezed a tényeket, ami volt, az elmúlt, minek visszasírni, te egy modern nő vagy, aki a jelenben él, a jövő az meg egy nagy titok, panaszra meg éppen hogy nincs okod, nagyon is jól vagy, emberileg, szakmailag, és jól tartod magad, sokkal kevesebbnek látszol, mint amennyi vagy, és még mindig megfordulnak utánad a férfiak az utcán, bár már háromszor is meggondolnád, ha le kéne vetkezned előttem, mert lehet, hogy kiábrándulnék belőled, de nem biztos, meg szabad időd is van, hála a mindentudó háztartási gépeknek, a jó mosóporoknak és félkész ételeknek, és te is szeretnél találkozni velem, mint régi barát a régi baráttal, de erről, sajnos, szó sem lehet, legalábbis egyelőre, mert betegesen féltékeny a férjed, nem annyira, mint én voltam, de eléggé, és nem értené meg, csak kellemetlenséged lenne belőle, és azt nem érné meg, és különben is jobb a békesség, azért ne is haragudjak, de nem adod meg az új címedet, se a telefonszámodat, talán majd egyszer, később, ha alakul valamerre, addig meg marad a levelezés a szüleiden keresztül, ami egy kicsit körülményes, de mit lehet tenni.

 

 

És utánad jöttek

                                                 és mentek a napok, hetek, hónapok és az évek, és országról országra, városról városra, szobáról szobára jöttem és mentem én is, és jöttek és mentek a nők is, a szépek és a csúnyák, a magasak és az alacsonyak, a teltek és a soványak, a szőkék és a feketék, a teltkeblűek és a laposmellűek, a szőrösek és a borotváltak, az erősek és a gyöngék, a vidámak és a szomorúak, a nyíltak és a titkolózók, a fesztelenek és a zavartak, az eszesek és a buták, a mélyek és a felszínesek, a megfontoltak és a könnyelműek, az érzékenyek és a tompák, a célkövetők és a tévelygők, a forróvérűek és a hidegek, a szégyenlősek és a szemérmetlenek, a tiszták és a romlottak, a kéj mesterei és a gyönyör kontárjai, a sors kegyeltjei és a szerencsétlenek, és mind adtak és vettek, igazat mondtak és hazudtak, felizgattak és lehűtöttek, kielégítettek és hiányérzetet hagytak, vágyat ébresztettek és csömört okoztak, örömet szereztek és meggyötörtek, istenítettek és megátkoztak, magukhoz vontak és eltaszítottak, felszabadítottak és leigáztak, magasba emeltek és sárba tapostak, javítottak rajtam és rontottak, reményt ébresztettek és kétségbe ejtettek, hűséget fogadtak és hűtlenek lettek, hozzám szegődtek és elhagytak, és én ugyanazt tettem mindegyikkel, amit ők tettek velem, és mindegyikkel megcsaltalak, mert még mindig szerettelek, mialatt azzal áltattam magam, hogy már nem szeretlek.

 

 

Nyugat felől

                                            jöttem megint, mint azon a régi őszi délelőttön, csak akkor stoppal, most meg magam vezettem, hétvége volt, egyenletesen dolgozott a motor, meghajolt az antenna az erős menetszélben, a távolban párálltak a hegyek, még zöld volt minden, leveles, de már a végét járta, sok eső esett, a felhők mögül néha kibújt a nap, fény esett a világra, megélesedtek a körvonalak, az autópálya két oldalán, amerre jöttem, a fákon, bokrokon túl üres volt minden és jelentéktelen, tengerentúlon voltam, egy másik földrészen, H.-ig repülő hozott, megtakarított pénzemen ott vettem a kocsit, idegen volt a földrész, mikor megérkeztem, L. idegenbe szakadt ifjúkori szerelme, Zs. várt a repülőtéren, de hiába, hiányzott az átmenet, és megtépázott szépségével ő is az idő múlására emlékeztetett, míg beszélt, lehunytam a szemem, éreztem, mennyire megöregedtem, éreztem az éveket, olyan volt, mintha menekülnék, pedig nem üldöztek, olyan volt az egész, mint az ámokfutás, egész éjjel vezettem, zuhogó esőben, egymás után szeltem át az államhatárokat, rezzenetlen, közömbös arccal száguldottam el a sötétbe burkolt tájak szépsége, a nevezetes történelmi városok látnivalói és a hírhedt nagy ipari központok mellett, a fiam, kit nem te szültél, egy bőröndnek szorulva, mit sem sejtve, édesdeden aludt a hátsó ülésen, a nagy zónaidő-eltérés okozta fáradtságtól alig tudtam nyitva tartani a szemem, de nem álltam meg pihenni, csak siettem, csak siettem, mintha várnának valahol, mintha lekésnék valamiről, mégsem látogattalak meg hazám felé menet, még csak meg sem próbáltalak felkutatni, pedig csak délután volt, mikor városod határába értem, az autópályavégi idegenforgalmi irodával foglaltattam szállodai szobát, sehol nem tévedtem el, és forgalmi dugóba sem kerültem, amint az ólommérgezéstől korán megrozsdásodott levelű gesztenyefák alatt, 31lámpától lámpáig araszolva a központ felé haladtam, és a szállodát is elég könnyen megtaláltam, még csak fel sem hívtalak, sikerült ellenállnom a kísértésnek, még akkor is, mikor a szállodaportán a helyi telefonkönyvet tanulmányozva váratlanul nevedre bukkantam, csak másnap, a város elhagyásakor kerített hatalmába valami mulasztásérzés-féle, de az is inkább bizonyos hajdani színhelyek újralátása szülte fantom lehetett, mert ahogy elmaradtak az utolsó házak, ahogy térben megint távolodtam tőled, aki talán éppen vacsorát főztél vagy színházba készültél, lassan elenyészett, és átadta helyét a nyugalomnak és elégedettségnek, és azt mondtam magamban, így van ez jól, így van ez jól.

 

 

Eleinte könnyű volt

                                               a múltból elővarázsolni téged, nem kellett hozzá más, csak felidézni egy szeretkezést, a W.-ben töltött éjszakák egyikét például, mikor már nem bírtad tovább a vágy önkínzó fokozását, legyűrted teherbeeséstől való félelmed, és minden átmenet nélkül, szó szerint fölém kerekedtél, és engem merészen és ügyesen befogadva, mintha már gyakorlatod volna, lányból egyszeriben, mintegy helyettem, asszonnyá tetted magad, vagy az első reggelt S.-ben, ahová követtelek, és ahol a fogadós tilalma ellenére a hátsó bejáraton fellopóztál a szobámba, és villámgyorsan, de a sietősséget hangsúlyozandó s a körülményekre való tekintettel kombinéra vetkeztél, ágyba bújtál, és anélkül, hogy megérintettelek volna, nyomban alkalmas voltál, és olyan önfeledten viszonoztad, amit adtam, hogy még a takarítónő ajtódörömbölését sem hallottad, aki elárult bennünket a tulajnak, igen, elég volt erre gondolni, máris újra hallottam hangodat, éreztem leheletedet, tapintottam bőrödet, láttam alakodat, máris megelevenedtél, és veled mindaz, ami igazolta és átszellemítette testiségemet, aztán egyre keservesebb lett ez a művelet, egyre kevésbé célravezető, elszakadtak egymástól a részletek, nem álltak össze többé, az idő kilúgozta belőlük a személyes jelleget, eltűntél belőlük, nyomod veszett, csak combok, mellek, mozdulatok, sikolyok, izzadságcseppek maradtak belőled, és már csak arra voltál jó, hogy szexuális képzelgés tárgya légy, hogy nemi izgalmat ébressz, míg végül odáig fajult a dolog, hogy minden fogódzó semmivé lett, minden hozzád vezető út járhatatlan, teljesen elvonttá váltál, mint egy beteges gondolat vagy rögeszme, amelyből már elegem van, de amelytől szabadulni nem tudok.

 

 

Szerettem előtted

                                                 valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.

 

 

Azokról a nőkről

                                                 szeretnék most beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem, mielőtt veled találkoztam és beléd szerettem, és megpróbálni, nem annyira neked, mint inkább magamnak, számot adni az eltűnt időről, mely most egyszeriben ismét megjelent, nem nevekre, évszámokra, helyekre vagy arra gondolok, kinek mit adtam, és ki mit vett tőlem, te sem ezt firtattad, mikor firtattad, az foglalkoztat, ami a neveken, évszámokon, helyeken vagy az érzések adásvételén túl van, ami a múltból megmaradt és a jelenben is érvényes, de akárhogy erőltetem emlékezetem, a vak kényszeren kívül más nem jut eszembe, mert te mindent érvénytelenítettél, mikor utánuk nekem adtad magad és a magad hasonlóságára kezdted alakítani őket, és minél hasonlatosabbakká váltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott hozzád, és úgy változtatott őből tevé téged, hogy te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.

 

 

Miután vele

                                                  úgy találtalak, és eltelt már némi, számomra mértékegységgel mérhetetlen idő, és eljutottunk már oda, hogy olyan részletekről is tudtunk beszélni, amelyek akár elhanyagolhatók is lehetnének, de mégsem azok, mert az egészhez éppúgy hozzátartoznak, mint a bútorok helye a szobában, a fény erőssége a lámpákban vagy a szagok keveredése a levegőben, érthető kíváncsiságtól sarkallva egyszer megkérdezted, engem ki értesített, senki, feleltem, csak odamentem, tehát nem megéreztem, mert miként nem volt tudatos cselekedet, úgy ösztönös sem, csak cselekedet volt, elemezhető, végső soron azonban elemezhetetlen, és azt mondtad, elhiszed, de én jól láttam rajtad, hogy nem hiszed el, és engem furcsa módon nem az bántott, hogy kimondatlanul ugyan, de hazugsággal vádolsz, hanem az, hogy ezzel tanújelét adtad, az igazságot feltehetően, de nem menthetően, a magad választotta olcsó megoldás hatása alatt úgy képzeled el, mint valami olcsó regény olcsó mását, melyben a jó- vagy rosszakarók levélben vagy telefonon értesítik a szánni való balekot, aki utolsónak tudja meg, amit rajta kívül már mindenki tud.

 

 

A tablettákat pedig,

                                                  tudd meg, nem akartam, de ahogy magamra hagytál abban az idegen lépcsőházban egy újabb hazugsággal, mely elviselhetetlenebb volt, mint maga az igazság, melyet vele takargattál, szóval, ahogy magamra hagytál abban az idegen lépcsőházban, leroskadtam arra a házmesterlakás előtti, rémes, kis horgolt terítővel letakart dohányzóasztalra, önkéntelenül is a tabletták után nyúltam, olyanformán, ahogy kenyér után nyúl az éhes ember, és attól a pillanattól kezdve, hogy remegő kézzel egyenként kitördeltem őket a fólialevélből egészen addig, a közben eltelt időt örökkévalóságnak éreztem, amíg egyszerre és víz nélkül le nem nyeltem őket, számomra nem létezett a világ, se te, se más, helyesebben a tabletták voltak a világ, csak amikor már a gyomromban vagy valahol félúton voltak a gyomrom és a torkom közt, akkor fogott el valami hiányérzet-, valami csalódás-, valami ürességféle, melytől megrémültem és szédülni kezdtem, és azután kerültél elő te, kezedben bevásárlószatyorral és pénztárcával, leveszöldséget indultál venni épp, és magától értetődő kegyetlenséggel azt mondtad, hogy tehettem ilyet, meg hogy szégyelljem magam, de ezt, meg ami utána történt, már tudod, hiszen a kórházban, ahol aznap este újra találkoztunk és megint kedves voltál hozzám, mindent részletesen elmeséltem.

 

 

Ma egy ajtó előtt

                                                  kellett várakoznom, szürke, jelentéktelen lakótelepi ajtó volt, szürke, jelentéktelen névvel, és az ok is, amiért előtte várakoztam, jelentéktelen, ez az ajtó mégis jelentős volt, mert egy másik, ugyanilyen ajtót juttatott eszembe, igen, kitaláltad, azt az ajtót, amely mögött akkor éjjel sietve kapkodtad magadra a ruhád, miután becsöngettem, noha, mikor becsöngettem, még nem tudtam, hogy mögötte vagy, ha tudom, talán be se csöngetek, csak akkor fogtam gyanút és értettem meg a helyzetet, mikor a lakás gazdája kinyitotta az ajtót, és kérdésemre nemmel válaszolva felajánlotta, hogy segít téged megkeresni, mindjárt jön, várjak az ajtó előtt, mert mialatt az ajtó előtt várakoztam, bentről suttogást hallottam és a levélbedobó nyíláson belesve, elismerem, ez méltatlan cselekedet volt, megláttam jövő-menő, piros gumicsizmádat, de ne hidd, hogy az volt a legszörnyűbb, hogy bemenvén téged is ott találtalak, nem az volt, hanem az, amit jövő-menő, piros gumicsizmád láttán éreztem, és amit nem kell még egyszer éreznem, hogy eszembe jusson, mint az az ajtó, mert folyton eszemben van, azóta sem feledtem el.

 

 

Akkorára már

                                                felöltöztél, és előjöttél a vécéből, ahová előlem és magad elől bújtál, és ott álltál a szobában az ágy előtt, az előtt az ágy előtt, kendőzetlenül és tagadhatatlanul ott voltál tehát, ugyanabban a falakkal határolt, nyomasztó térben, ahol én is voltam, ahová végül bebocsátást nyertem, miután nyilvánvalóvá vált, hogy meztelen a király, tanácstalanul topogtál egy helyben, tőlem karnyújtásnyira, mégis irdatlanul távol, én feldúltan rohangáltam föl-alá, és a hiábavalóság és az értelmetlenség érzésének súlya alatt hiábavaló és értelmetlen szavakat kiabáltam, és már éppen hozzád akartam lépni, hogy legalább én segítsek rajtad, ha már te nem tudsz rajtam segíteni, mikor váratlanul megszólalt ő, az ágy gazdája, akiről nem feledkeztem meg, de aki érthetően érzékelésemen kívül rekedt, és megkérdezte, iszom-e egy pohár bort, ezt kérdezte, világos, hogy zavarban volt, és talán szégyellte, ha nem is magát, de az iménti hazugságot, mellyel letagadott, és magam is zavarban lettem volna, ha történetesen a helyében vagyok, és alsónadrágban ilyen társaságban téblábolok, de éppen ezt kérdezni, bármivel megkínálhatott volna, egy szöggel, csillárral, kályhával vagy szekrénnyel, csak egy pohár borral nem, mert minden helyénvalóbb lett volna, mint a vendégszeretet folyékony jelképe, mellyel nemcsak a vendégszeretetből űzött csúfot, hanem meggyalázta magát a jelképet is, és én e jelképgyalázást, anélkül, hogy minősíteni akarnám, ami belépésem előtt az ágyon történt, valahogy jelképesnek érzem.

 

 

Azután kijöttél

                                                 abból a lakásból, abból, amelyikben voltál, fogtad a táskádat, és, botránytól féltél vagy megsajnáltál, egyre megy, mintha a másik nem is létezne, egyszerűen kijöttél, kézen fogtál és végigvezettél a hosszú, sötét folyosón, a gyéren megvilágított lépcsőházon át le a földszintre, mint valami beteget, aki gyógyíthatatlan ugyan, de mégis ápolást érdemel, a földszintről pedig egy hátsó kijáratfélén át ki a szabadba, és ott, mint aki ráeszmél, hogy ez a gondoskodás azért túlzás, elengedted a kezemet, és én az érdes betonfalnak dőltem, mert őrült szívdobogás kerített hatalmába, és végképp elfogyott a tüdőmből a levegő, úgy éreztem, menten összeesem, egy szót sem bírtam szólni, és te is csak álltál némán, de ahogy ott álltál velem szemben, az utcai lámpa fényében, hirtelen ismét megláttalak és a tudatomig hatolt, hogy te vagy az, hogy semmi kétség, hogy ugyanaz vagy, aki ott fent volt imént és onnan engem lehozott, és ez a nyilvánvaló együgyű azonosság ejtett kétségbe, nem a fájdalom, az csak később, a sokk múltával jelentkezett, és ezért kezdtem el azután eszelősen jajgatni, és ezért feküdtem le az esőáztatta, sáros földre a sivár, lakótelepi éjszakában.

 

 

Mint emlékszel,

                                               azon az éjszakán, jobban mondva, azon a hajnalon, mert hajnal volt már akkor, addig gyötörtük egymást szavakkal és szavak nélkül, látványosan és kevésbé látványosan, míg végül beültél mellém a kocsiba, és mint aki valami apró műhibát követett el, és érte illőképpen vezekel, azt kérdezted, most mit tegyünk, én addigra annyira elcsigázott, kimerült voltam már, hogy kapva kaptam ezen a szalmaszálon, és azt javasoltam, menjünk haza, és te elfogadtad javaslatomat, azt tettük hát, hogy hazamentünk, egész úton hallgattál, már-már sajnáltalak, hogy annyira hallgatnod kell, de nem értettelek félre, tisztában voltam vele, a hazamenés gesztus csupán részedről, nem nagylelkű éppen, de kétségkívül méltányos, bár azután is mindig olyan méltányos lettél volna, csak azt nem értettem, ami otthon következett, azt, hogy hogy tudtál a másik után mindjárt velem szeretkezni, vagy ha akarod, nagyon is értettem, úgy, hogy újszerűvé varázsolt engem számodra a tény, hogy szenvedek miattad, és valójában nem én kellettem neked, hanem ez az újszerűség, mellyel megfosztottam újszerűségétől a másikat, aki ettől egy csapásra megszokottá vált, és ezért nem vetted észre, hogy mialatt rád feszültem, egyfolytában azt éreztem, ezúttal velem csalsz meg.

 

 

Legalább

                                                felpofoztalak, mikor úgy találtalak vele, kérdezte tőlem közös barátunk, L., akit igazságtalanul aligha tartasz többé közös barátunknak, hogy részrehajlóan ilyet kérdezett, természetesen nem, feleltem, de vajon természetes-e, hogy nem, kérdeztem magamtól nyomban, és most is kérdezem, de akkor sem tudtam, és most sem tudom, tudom, persze, filmekben, regényekben is gyakori, vannak, akik ilyenkor ezt teszik, és ez nekik természetes, nemem rendkívüli és sikeres képviselőire gondolok, azokra, akiknek mindig a helyén a szívük, akik mindig tudják, mi a teendő, bár hogy ennek ellenére mégis ilyen helyzetbe kerülnek, inkább azt bizonyítja, hogy sem nem rendkívüliek, sem nem sikeresek, és talán L. is így tett volna a helyemben, és nem csupán nagyzolt, de az is lehet, hogy a kérdés, természetes-e vagy sem, hogy akkor nem pofoztalak fel, lényegtelen, a lényeges talán csak az, hogy mindegy, miért, nem hajtottam végre az indulat elvakult bírájának ítéletét, és ily módon nem tagadtam meg magamat, miként most sem tagadom meg, mikor utólag bevallom, örülök, hogy akkor nem bántalmaztalak.

 

 

Mikor elhatároztuk,

                                                    mintha csak elhatározható lett volna, hogy újrakezdjük, mert újra kell kezdeni, ami sem nem folytatható, sem mással fel nem cserélhető, azt hittem, a fájdalom a legrosszabb, de ahogy teltek-múltak a napok, hetek és hónapok, ahogy a télből tavasz lett, a tavaszból meg nyár, ahogy vastagodott az idő évgyűrűje, ahogy jöttél és mentél, mint holmi átutazó vendég, akinek csak jogai vannak, nincsenek kötelességei, ahogy hébe-hóba egy fedél alatt voltál velem, egy szobában ültél, egy asztalnál ettél, egy ágyban aludtál velem, ahogy elvakított önnön igazadba vetett hited, ahogy minduntalan kitértél kérdéseim elől, ahogy nem tudtad a helyembe képzelni magad, ahogy elvesztetted az árnyalatok iránti érzékedet, ahogy minden kétségbeesett kísérletemet zsarolásnak minősítetted, ahogy örökké az ahelyett, hogy örülnénk egymásnak szólamával védekeztél, ahogy folyton arra kértél, hogy ezzel meg ezzel hagyjalak békén, ahogy megpróbáltál egyszerűen napirendre térni a dolog felett, ahogy megpróbáltál rávenni, hogy én is térjek egyszerűen napirendre felette, ahogy apránként természetessé tetted, ami természetellenes, ahogy velem éltél és mégsem velem, úgy jöttem rá, hogy rosszabb is van a legrosszabbnál, és ez az állandó bizonytalanság, amely életem része immár, és amelynek kötelén, kezemben nyugtatók rúdjával, a semmi felett egyensúlyozok.

 

 

Minap egy banketten,

                                                ahol, okom volt rá, hogy feszélyezve érezzem magam, nem volt hová ülnöm, ezért félig tréfásan, félig komolyan, de inkább zavaromat leplezve, semmint kihívást intézve hozzád, azt találtam mondani, inkább sétálok egyet, te úgy tettél, mint aki nem vette észre ezt a baklövést, aztán hogy, hogy nem, akadt számomra, méghozzá melletted üres szék, egész este sokat beszéltél hozzám, foglalkoztál, azért nem mondom, velem, mert közben egyre a másikon jártattad a szemed, és feltűnően kedves voltál hozzám, csak mikor hajnaltájban hazamentünk, csak akkor rontottál nekem, akkor sziszegted, hogy kikéred magadnak, ezt a kifejezésszörnyet használtad, ezt a viselkedést, igaz, figyelmeztettél előre, ha nem tudok viselkedni, ahol téged ünnepelnek és érthető módon jól akarod érezni magad, jobb, ha veled sem megyek, meg akartam próbálni viselkedni, ezért elkísértelek, de hogy otthon, a hazacipelt virágcsokrok, maradék pezsgősüvegek, bonbonosdobozok meg mindenféle csecsebecse közt a sikertelen kísérletért mégis felelősségre vontál, azt bizonyítja, még mindig örömet okoz neked, ha visszaélhetsz kiszolgáltatottságommal.

 

 

Most csak egy dologról

                                                 és sietve, mert úgy látom, éppen az ellenkezőjét hiszed annak, ami az igazság, ez pedig az, hogy fájdalmat okoztál ugyan, és a fájdalom azóta is fáj, mégsem ítéllek el, ezt akkor mindjárt és utána még sokáig magam se tudtam, ha tudtam volna, aligha illettelek volna olyan szavakkal, vagy ha mégis, egyszerűen nem mertem bevallani magamnak, de most, hogy már tisztán látom, hát megteszem, mondom, nem ítéllek el, nem, mert így könnyebb, hanem így igazságos, hiszen közvetve, ezt majd más alkalommal részletezem, magam is vétkes vagyok vétkedben, miként te is vétkes vagy minden vétkemben, meg azután, és ez a döntő, nem vagyok benne bizonyos, hogy nem ugyanazt tettem volna helyedben, amit te tettél, ha én vagyok a gyengébb és te az erősebb, merthogy gyengébb voltál, afelől nincsen kétségem, ha nem lettél volna az, aligha választottad volna a könnyebb megoldást, amely, mint kiderült, könnyebbnek könnyebb ugyan, mégsem megoldás, visszatérve a lényegre, nem ítéllek tehát el, de fel sem mentelek, mert magamat sem menteném fel, ha én volnék te, és te volnál én.

 

 

Tegnap éjjel

                                                  azt álmodtam, hogy szeretkezel valakivel, nem azzal, akiről mindig azt hiszem, hogy szeretkezhetsz vele, noha talán már szakítottatok, hanem valaki mással, aki neked elérhetetlen, de akinek te elérhető vagy, gyötrelmes álom volt, olyan gyötrelmes, hogy álmomban felzokogtam, és felébredtem, de hiába akartam ébrenléttel eltorlaszolni az álom rejtekének kijáratát, mialatt nyitott szemmel a sötétbe bámultam s velem egy szobában alvó fiunk egyenletes lélegzését hallgattam, az álom, mint alattomos kígyó, előbújt, és miután megvirradt, a hajnalon áthatolva átkúszott hozzám a nappalba, és rám tekeredett, egész nap fojtogatta eszméletemet, és kényszerített, hogy foglalkozzam vele, hogy értelmezzem, és e tevékenység ingoványán F. mestert segítségül híva, majd elutasítva több lehetséges változattal próbálkoztam, míg végül mind elvetettem, és úgy döntöttem, minden hiába, egyszer, így vagy úgy, de egészen vége lesz, mert elviselhetetlenül sok már neked, amit nem viszonozhatsz, és az álom akkor valósággá válik, és nem hagy aludni, a valóság meg álommá, és soha többé nem látogat meg.

 

 

 

Barátom, H. szerint

                                                csak akkor fogsz ismét szeretni, ha ugyanolyan megrázkódtatás ér, mint engem ért, mikor elveszítettelek, és a megrázkódtatás alázatossá tesz és fényében meglátod, amit most a gőg sötétjében nem látsz, meglátod, mennyit érek neked, és mennyit ér mindaz, amitől így megfosztod magad, csak várjak, legyek türelemmel, és én várok és türelemmel vagyok, mióta már, és nem akarom kézbe venni, amit nem vehetek kézbe, mert kézben van az, bár nem az enyémben és nem a tiédben, és kitartok magányom mellett, mint a remete, akinek nem terem gyümölcsöt az egyedüllét, de nincsen más választása, mint e gyümölcstelenség, ám megrázkódtatásod csak nem akar bekövetkezni, és én egyre kevésbé bízom benne, nem mintha H.-nak nem volna igaza, lehet, hogy igaza van, csak hát érzem, mint múlik el megrázkódtatásom, és mint bura alatt a levegő, mint fogy el alázatom, és tudom, ha egyszer elfogy, rám is a gőg sötétje borul, és semmire se mégy majd alázatoddal, mert csak neked világít, nekem nem.

 

 

Már nem szeretsz,

                                               de látom, igyekszel elviselni, ha nem is vagy velem, legalább a közelemben élsz, ha nem is érdekel a munkám, legalább biztatsz, hogy dolgozzam, ha nem is kérsz belőle részt, legalább hagyod, hogy közös jövőről álmodozzam, ha nem is kell, amit tőlem kapsz, legalább nem utasítod el, ha nem is adsz már, legalább nem veszed vissza, amivel megajándékoztál, ha nem is osztozol kínomban, legalább tiszteletben tartod, ha nem is szítod, legalább nem lohasztod vágyamat, hogy megint enyém légy, ha nem is kezded újra, legalább nem adod fel egészen, ha nem is bízol benne, hogy egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.

 

 

Nem egyszerre

                                               történt, fokozatosan ment végbe, mint az elemek romboló munkája a sziklán, csak a végeredménnyel való szembesülés volt számunkra oly hirtelen és könyörtelen, számunkra, mert a magad módján megszenvedted te is, és éreztük közben, hogyne éreztük volna, csak nem beszéltünk, mert nem lehetett beszélni róla, hogy történik, megállíthatatlanul történik velünk, és hiába próbáltunk szembeszegülni vele, tehetetleneknek bizonyultunk, alkalmatlanoknak, nemcsak a szembeszegülésre, hanem még arra is, hogy bevalljuk magunknak és egymásnak tehetetlenségünket, és úgy tettünk, mint ama szőlősgazda jégverés után, az állandó bántások karóival ütöttük-vágtuk, ami még bennünk egymásból, egymás iránt maradt, és valami képtelen fordítottság jegyében és akaratunk ellenére, naponta megcselekedtük, ami nem mellettünk, hanem ellenünk szólt, mintha a nem lett volna az igen, és az igen a nem, nem kétségbeesett gyűlölködésekre és szégyenletes verekedésekre gondolok, azok megmagyarázhatók, ha nem is menthetők, nem arra, hogy szóval és tettel éppen akkor fordultunk egymás ellen, mikor a közös cél érdekében, mert a közös cél, ezt bizonyára elismered, mindig szemünk előtt lebegett, szövetkeznünk kellett volna, hanem ennek az egésznek förtelmes gyümölcsére, a kölcsönös követelőzésre és szemérmetlen önzésre, melynek most egyszer s mindenkorra vége szakadt.

 

 

Éppen új életet

                                                    próbáltam kezdeni, nem új, érintetlen, szűz színhelyen, hanem a régin, ahol el akartam dobni, miután csúfos kudarcot vallottam, és azon fáradoztam, hogy tíz körömmel összekaparjak valamit a hamuban abból, ami a tűzvész után maradt, és mentsem, ami menthető, máig sem értem, mi adott hozzá erőt, hacsak nem a gyengeség, hogy képtelen voltam elviselni, hogy veszítettem, akárhogy is volt, emlékszem, elhatároztam, úgy teszek, mint aki remél, azt utánozom, kitartottam elhatározásom mellett, és egy idő után, attól, hogy úgy tettem, már valóban reméltem is, ez öncsalás volt, de mégis volt és mégis valami, építeni lehetett rá, elindulni rajta a bizonytalan jövő felé, melynek a türelmetlen jelen múltja kívánt lenni, és akkor bukkantál fel te, és felkínáltad szerelmedet, de én nem tudtam viszonozni, mert hosszú út volt még előttem, csak elfogadni, és mikor már tudtam volna, mikor már nem kellett színlelnem, akkorra a viszonzatlanság és ami vele járt, felmorzsolta a szerelmedet, és nemhogy viszonozni, de már elfogadni sem tudtad az enyémet, mert a tiéd állhatatlanságára emlékeztetett, és ezt nem tudtad nekem megbocsátani.

 

 

Úgy látszik,

                                                   jót tesz neked a szenvedés, mondtad egyszer, szenvedésem kezdetén, mikor még látni véltem végét a szenvedésnek, melyet okoztál, cinikusan hangzott, de tudtam, hogy nem rossz-, hanem jóindulat mondatja veled, jóindulatod meg együttérzésből fakadt, melynek az adott körülmények közt ilyen suta módon adtál hangot, és beláttam, lehet valami igazság e megállapításban, mert mikor tükör elé állva megvizsgáltam arcomat, vonásaim közt valóban felfedeztem annak jelét, amit te jónak neveztél, valami, talán az árkok szöge volt más, talán az árkok mélysége, átlényegülésfélét, amely addig nem volt, de hát ez akkor volt, azóta minden megváltozott, hiába bámulok a tükörbe, hiába keresem, nem találom a jelet, arcomban egyre fénytelenebb szempárt lelek, egyre üresebb tekintetet, melyet magamra vetek, és téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látlak, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem.

 

 

Azt kérded,

                                                 hogy jó nekem, nélküled vagy veled, banálisan hangzik, de azt kell felelnem, sehogy sem, és nem azért, mert élhetetlen vagyok, aki nem tudja, mi jó vagy rossz neki, hanem azért, mert mikor nélküled vagyok, és azzal töltöm ki hiányodat, hogy hiányodról gondolkodom, két érzés, a remény és kétségbeesés viaskodik bennem, de minthogy egyik sem olyan erős, hogy a másik nála gyengébb lenne, és egyik sem olyan gyenge, hogy a másik nála erősebb, egyik sem győz, és marad a kilátástalan harc, mely rosszabb, mint maga a kilátástalanság, mert én vagyok színhelye s az én bőrömre megy, mikor pedig veled vagyok, és jelenléted feleslegessé teszi, hogy hiányodról gondolkodjam, akkor hiába kérlek, hogy erősítsd vagy gyengítsd bennem a reményt vagy a kétségbeesést, és vess véget az erők egyensúlyának, anélkül hogy tudnád, egyformán erősíted vagy gyengíted mindkettőt, és hagyod, hogy tovább folyjon az értelmetlen küzdelem, éppúgy, mint mikor nélküled vagyok, és nem kérlek semmire.

 

 

Mikor annyi

                                                 hiábavaló kísérlet után végre engedtél a rábeszélésnek, és felszámoltad, amit kellő érzelmi fedezet nélkül mással kezdtél, és visszatértél a közös lakásba, és éjjelente, mielőtt nagy nehezen elaludtam, nemcsak elképzeltem, hanem hallottam is lélegzésedet, valóban azt hittem, megértettél magadból, belőlem és abból, ami együtt lehettünk volna, valamit, és az újrakezdés sikere érdekében te is mindent megteszel, hiszen elvontból megint valóságos személy lettél, ugyanabban az ágyban feküdtél, ugyanabban a fürdőkádban fürödtél, ugyanarra a vécére jártál, ugyanazt a ruhakefét használtad, mint én, és számolni lehetett veled, csak ahogy múlt az idő, ahogy ismét elkezdődtek a veszekedések, ahogy szabad folyást engedtünk az indulatoknak, ahogy súlyosbodtak a vádak, ahogy feldúltuk egymás nyugalmát, ahogy kikezdtük egymás sérthetetlenségét, és ahogy ölbe tett kézzel nézted, mint próbálom ezt az új elfajulást eredménytelenül megakadályozni, úgy vált világossá előttem, hogy te ott folytatod, ahol abbahagytad, és abban a hiszemben, hogy csak nekem kell megváltoznom, kizárólag tőlem várod a csodát, amely ha nem is vált meg, de legalább eligazítja kettőnk dolgát, és kényelmességedet látva, amely mögött az az önáltatás állt, hogy még a te bűneidért is én vagyok hibás, attól kezdve már én sem hittem, hogy valaha is jóra fordulhat még minden, és már csak azt kívántam, hogy a szeretet ne a gyűlöletnek, hanem a gyógyító közönynek adja át helyét bennem.

 

 

Valóra kellene

                                                  már egyszer váltanom, amit folyvást kilátásba helyezek, és aminek beláthatatlan következményeire, hogy hátha mégse kellene, hasztalan figyelmeztetlek, de hiába határozom el magam, hiába veszem magamhoz lóhalálban ennek az elhatározásnak szánalmas kellékeit, a fogkefét, borotvát, törülközőt, váltás fehérneműt és az éppen olvasott könyvet, és mint egy rögtönzött melodrámában, hiába lépek ki könnyek közt, hónom alatt a hevenyészett csomaggal az ajtón, és hiába megyek el ide vagy oda, kötök ki idegen vagy ismerős ágyban, nem szabadulok, a lélektan orvosával szólva, aki eredménytelenül kezelt ellened, érzelmi beszűkültségemtől, nem tudok véget vetni ennek az áldatlan állapotnak, melyben a romlott rész eltakarja előlem az egészséges egészt, és újra meg újra visszatérek hozzád, és neked szükséged van e visszatérésekre, ha nem így volna, észrevennéd, hogy mialatt a fogkefét, borotvát, törülközőt, váltás fehérneműt és az éppen olvasott könyvet magamhoz veszem, szemem sarkából téged figyellek, és esdeklő tekintettel arra kérlek, ne engedj elmennem, de te nem veszed észre, és hagyod, hogy elmenjek, mert tudod, úgyis visszajövök, és azzal, hogy visszajövök, mindazt a rosszat megteszem magammal, amit neked kellene megtenned velem, ha nem mennék el.

 

 

Közönséges reggel volt,

                                                   nem kora és még nem késő, afféle átmenet az éjszaka és nappal közt, bár már benne volt az aznapi remények valóra válásának óhajtása és az aznapi remények szertefoszlásának előrelátása, de mert otthon voltál, jelenléteddel enyhítetted ezt az átmenetet, és ez engem valahogy balga módon derűssé tett, és kivételesen úgy éreztem, ha megfogok valamit, kilincset, vízcsapot, csészét, fogkefét vagy kést, akkor én fogom, és nem az fog engem, sietve öltöztem, el kellett valahova mennem, elintézni valamit, te lehajolva a porszívó csőelemeit illesztetted össze és a teendők végzésében előttem járván, takarítani készültél, mikor hirtelen eszembe jutott valami, illetőleg nem jutott eszembe valami, ezért alsónadrágban, atlétatrikóban, ahogy voltam, a könyvállvány előtti fotelra hágtam, hogy kikeressem és levegyem azt a könyvet, melyben utánanézhetek a valaminek, és ahogy kiálló bordákkal, behorpadt hassal ott fent álltam, látómeződ felső peremén, a beeső, ferde fényben, alulról váratlanul rám néztél és váratlanul megláttad, mennyire lefogytam, és mint aki valami megdöbbentően újat lát, ami imént még nem volt, most pedig egyszeriben van, elszörnyedtél, pedig nem volt az új, nagyon is régi, a remények valóra válásának óhajtása és a remények szertefoszlásának előrelátása közti hányódás stigmája, mely a testemen is megjelent és láthatóvá vált, mint valami feltűnő rendellenesség, melyet már nem lehet nem észrevenni.

 

 

Bevallom, még mindig

                                                  gyenge vagyok, ha nem is olyan gyenge már, mint a kórházban, ahová a gyógymód groteszk részeként téged is behívatott beszélgetésre a pszichiáter, és ahelyett, hogy józanul és higgadtan azt tenném, ami, ha egyáltalán lehetséges, visszahódításod érdekében a legcélravezetőbb, minduntalan pánikba esem, és úgy akarlak elengedni, hogy még jobban szorítalak, ahelyett hogy úgy szorítanálak, hogy még jobban elengednélek, és ezzel az esztelen stratégiával csak megerősítelek hitedben, hogy reménytelen eset vagyok, miként legutóbb is megerősítettelek, mikor határozott céllal máshová indultam ugyan, de bizonytalan szándékkal mégis nálad kötöttem ki, és előzetes értesítés nélkül betoppantam hozzád, a magad módján kedvesen is fogadtál, de én nem örültem kedvességednek és annak, hogy egyáltalán fogadsz, hanem csüggedtségemnek engedve panaszkodni kezdtem, amit te mindjárt vádaskodásnak tekintettél, holott nem az volt, hanem mint J. atya mondaná, a szeretet ügyetlensége, mely kiejti reszkető kezéből és képtelen átnyújtani az érzés teli kelyhét, csakhogy te nem vetted észre, és önzésedtől elvakítva még jobban elcsüggesztettél, és méltatlan szavak kíséretében, mint aki már torkig van mindennel, ajtót mutattál, és egy újabb elválok tőleddel tettél látogatásom végére pontot, melyet most próbálok vesszővé változtatni.

 

 

Ma éjjel,

                                                  tizenegy tájban bementem a fiunkhoz, a szobájába, hogy megnézzem, nincs-e kitakarózva, afféle rutincselekvés volt, része azoknak a szokásoknak, amelyeket életem nagy eseménye, ő alakított ki életemben, és amelyeket abban a balga szülői hitben ápolok, hogy őt minden egészségére leselkedő veszélytől megóvhatom, és jól tettem, mert a takaró térdig lecsúszott róla, maga pedig, kiszolgáltatva a szobahőmérsékletnek, hasmánt fekve édesdeden aludt, megfogtam hát a takarót, hogy visszahúzzam rá, és akkor váratlan dolog történt, hirtelen felrántotta és visszalökte a törzsét, aztán többször megismételte e műveletet, pillanat műve volt az egész, mégis elképedtem, és nem akartam hinni a szememnek, mert a, szakszóval élve, kisgyermekkori libidó megnyilatkozása közben szakasztott olyanok voltak a mozdulatok, ugyanolyan leplezetlenek, célirányosak, személytelenek és vakok, mint azok, amelyekkel téged boldoggá tettelek, mikor őt nemzettem, és amelyek most ágyékom börtönében raboskodnak, és nincsen szabadulásuk, mert nem nyitod meg ajtajukat.

 

 

Előtte többször is

                                                   elmentem abba az utcába, hogy felderítsem a terepet, és a részletek megfigyelésével, a levegő beszívásával mintegy hozzászoktassam magam a bűnhöz, melyet elkövetni készültem ellened és magam ellen, abban a balga hitben, hogy el kell követnem, és ilyenformán már szert tettem némi jártasságra, mikor egy napon végre odamentem az egyik kapualjban álldogáló, előre kiszemelt magas szőkéhez, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a tisztázandók tisztázása után habozás nélkül kövessem a közeli garniszállóba, és a portástól arcpirulás nélkül átvegyem az e célra fenntartott szobák egyikének kulcsát, de rögtön elbizonytalanodtam, mikor a jellegzetes szagú, szűk helyiségbe belépve becsuktam magam után az ajtót, mert a magas szőke a mosdókagylónál a miniszoknya alatt minden átmenet nélkül megmosta magát, és intett a fejével, hogy én is mossam meg magam, és teljesen megbénultam, mikor a rövid tisztálkodást befejezve a középen papírkosárral aládúcolt vassodronyos ágyra vezényelt, és gyakorlott mozdulatokkal szabaddá tette, villámgyorsan gumi óvszerbe öltöztette, majd szájába vette nemi szervemet, és azután már hiába cserélt velem helyet, feküdt hanyatt, tárta szét csizmás, harisnyás lábát, húzta fel térdét, és kínálta fel túlzott igénybevételtől tépett sebnek ható, kivörösödött szemérmét, hasznavehetetlennek bizonyultam, mint férfi csődöt mondtam, és nem tudtam átvenni, mit szabott áron vásároltam.

 

 

Közös ismerősünk, E.,

                                                    aki megértett téged, de jót akart nekem, egy ízben azt mondta, sürgősen hagyja el vagy fogadja el ezt a nőt olyannak, amilyen, mármint téged, de én nem követtem tanácsát, mert éned már annyira énem részévé vált, annyira hol jobbik, hol rosszabbik fele volt már, hogy magamat hagytam volna el, ha téged elhagylak, márpedig ezt csak úgy tehettem volna, ha végzek magammal, és ezt a bűnt, bár sokszor kísértett, már nem vállalhattam magamra, és nem fogadtalak el olyannak, amilyen voltál, mert történetesen olyan voltál, az határozta meg alapvetően milyenségedet, hogy már nem szerettél, és ha elfogadtalak volna olyannak, amilyen voltál, akkor azt fogadtam volna el, hogy nem szeretsz, és ez számomra elfogadhatatlan volt, mert ezzel megfosztottam volna értelmétől szerelmemet, és ehhez képest minden őrültség, melyet nevében elkövettem, józanság lett volna, és bármilyen befejezést is nyert végül a történet, a tény, hogy akkor sem el nem hagytalak, sem el nem fogadtalak olyannak, amilyen voltál, végül nem E.-t igazolta, hanem engem, aki hű maradtam egy érzéshez, amelytől akkor gazdagabb voltam, és amelyből juttatni akartam neked, hogy ne kelljen szegénységedért  szégyenkezned.

 

 

De én nem akarom,

                                                  és nincs mit beszélni róla, mondtad egy délután, mikor én, ki tudja, hanyadszor már és hiába, éppen akartam, és úgy éreztem, ki tudja, hanyadszor már és hiába, volna mit beszélni róla, de nem aláztál meg azzal, hogy nem akartad, azzal legfeljebb magadat hoztad zavarba, hogy kimondtad ezt az elkerülhetetlen, kínos nemet, azzal viszont igen, hogy nem akartál beszélni róla, mintha magánügyed lenne, mintha titkos fogadalom, melyhez nincsen közöm, ne érts félre, nem azt vártam, hogy holmi el nem hangzott vád alól tisztázd magad azzal, hogy, teszem azt, egy harmadik személy megnevezésével biológiai magyarázatot adsz arra, amire biológiai okból nincsen szükséged, ha magánügyről lehetne szó, akkor éppen ilyesmi közlése volna az, csupán a lehetőségre áhítoztam, hogy elmondjam, mikor, közönségesen szólva, kívánlak, akkor már régen nem csak testi szükségletemet vágyom kielégíteni, nem sötét ösztöneim egyikét, a nemit szabadjára engedni, medredbe terelni, a tiédet felébreszteni, medrem kínálni neki, hanem a veled való egyesülés révén szeretném jelentéssel felruházni testemet, és így elviselhetővé tenni testiségemet.

 

 

Azon a vasárnapon

                                                  történt, mikor H.-ba kellett repülnöd egy hétre, két nappal azután, hogy a kerületi szakrendelő nőgyógyászati osztályán közölték veled, a citológiai vizsgálatod eredménye P4, amely komoly rendellenességre utal, attól már csak egy lépés a rettegett betegséget jelentő P5, a vizsgálat ilyenkor szokásos megismétlése a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt lehetetlen volt, ezért hosszas töprengés után úgy döntöttél, hogy a kórházban felkeresed kollégád ismerősét, S. doktort, aki ügyeletes, és az ő véleményétől teszed függővé az utazást, előző este mindent becsomagoltál, és korán felkerekedtünk, hogy ne kelljen kapkodni, ha mégis utazhatsz, és hazaérve pihenhess még a déli indulásig, nyárközép volt és forróság, munkaszüneti nap lévén, a város félig üres, maga a forgalom pedig gyér, mintha az utcák nyugalma feleselni akart volna az idegeinket sújtó, bizonytalanság okozta feszültséggel, nem beszéltél, és figyelmemet az autóvezetésre összpontosítva én is úgy tettem, mintha nem volna mondanivalóm, de egy útkereszteződésnél, ahol sokáig kellett várni a piros jelzés miatt, végül megszólaltam, nem akartalak egészen magadra hagyni egészséged körül forgó sötét gondolataiddal, és mert nem jutott jobb eszembe, azt találtam tanácsolni, ha S. is úgy látja, hogy nem okoz végzetes késedelmet távolléted, kíméld majd magad H.-ban, mire ingerülten azt felelted, dolgozni és nem üdülni mégy oda, és ha csak fontoskodni tudok, jobb, ha hallgatok, és én attól kezdve hallgattam, még akkor is, mikor félúton a folyón átívelő hídhoz értünk, és engesztelésképpen váratlanul a látvány szépségére hívtad fel a figyelmem, és csak akkor szólaltam meg ismét, mikor már célhoz értünk, és S. szobája előtt ültünk, de akkor már késő volt, akkor már hiába kértelek szelíden és gyöngéden, akár az a baj, amire gyanakszunk, akár nem, a bel61ső hangra is figyelj, addigra már megkeményítette szívedet túl hosszúra nyúlt hallgatásom, és ahhoz az emberhez hasonlóan, aki, a bölcselő, J. H. N. gondolatát kissé leegyszerűsítve, azt várja, hogy az igazság keresse őt és nem ő keresi az igazságot, azt mondtad, hallod te azt figyelés nélkül is, és ezzel bebizonyítottad, hogy mit sem hallasz.

 

 

Felhoztam akkor

                                                  azt a nőt, akinek hajszálait később megtaláltad az ágyban, a buszon ismerkedtem meg vele, jó alakja volt, az arca kissé közönséges és elutasító, látszott rajta, hogy magányos, és nem örül az életnek, de ő maga készséges, és nem sértődött meg, hogy feltételeztem róla, egyből megértette, mit akarok, és hagyta, hogy akarjam, mert ő is akarta, nem beszéltünk róla, jobban mondva, nem arról beszéltünk, hanem valami másról, aminek semmi köze nem volt az egészhez, se hozzám, se hozzá, mégis úgy szálltunk le a végállomáson, mint akik közös cél érdekében szövetkeztek, és a cél elérését illetően már mindenben megegyeztek, így léptünk be a lakásba is, ahol nyomban hozzákészültünk, először ő ment ki a fürdőszobába és jött vissza fürdőköpenyben, aztán én mentem ki és jöttem vissza hasonlóképp, és miután ily módon eleget tettünk a tisztasági követelményeknek, simogatásokkal és csókokkal kellőképpen felizgattuk egymást, és idegenségünk béklyóit lerázva összefeküdtünk, és rendben is ment minden egészen addig, amíg, már éppen a célhoz közeledtünk, a neved önkéntelenül ki nem szaladt a számon, ő túlságosan el volt foglalva önmagával, hogy meghallja, de én abban a pillanatban kijózanodtam, és noha annak rendje és módja szerint befejeztem, amit elkezdtem, tudtam, hiába van alattam, magam vagyok, önkielégítést végzek, és ő, mint valami tárgy, csupán eszköze e szánalmas műveletnek.

 

 

Így kezdődhetett

                                                  az éjszaka, melyen magadra haragítottad I.-t és V.-t, akikkel együtt laktál a szolgálati lakásban, későn érkeztetek T.-vel, kolléganőid már lefeküdtek, sötétség honolt a lakásban, zörgött a kulcs a zárban, az előszobában nem gyújtottatok villanyt, lerúgtátok a cipőtöket, a sarokba dobtátok a nagykabátotokat, ropogott a lábatok alatt a szétszáradt parkett, pisszegtetek, a konyhába mentetek, találtatok valamit a hűtőszekrényben, megettétek vagy megittátok, te elmosogattál, T. rágyújtott, aztán az ölébe ültél, csókolóztatok, neked meleged lett, pedig már kihűlt a fűtőtest, kibújtál a pulóveredből, felálltatok, T. a falhoz nyomott és a garbód alá nyúlt, megfogta a melledet, fáradt voltál, de ez felizgatott és hagytad, hogy a másik kezével elöl felhúzza a szoknyád, már éppen le akartad vetni a bugyidat, mikor észbe kaptál, hogy a konyhában mégse, bármikor kijöhetnek, vizet inni vagy cigarettázni, és a vécébe is arra visz az út, T. makacskodott egy darabig, de aztán engedékenyen azt mondta, találj ki valamit, mert ő most akarja, nem később és nem máshol, és te kitaláltál valamit, benyitottál I. szobájába, felköltötted és megkérted, menjen át aludni a tiédbe, melyen V.-vel osztoztál, I. álomittas volt, először nem értette, miről van szó, de aztán felkászálódott, hiszen kívánságod T. kívánsága is volt, akitől munkája révén ő is függött, áthoztad a lepedőd, paplanod, párnád és a nélkülözhetetlen nedvfelfogó alátétet az ágyára, ő meg átbotorkált a helyedre, csak aludni nem aludt többé, mert a két szobát összekötő üvegajtón át minden áthallatszott tőletek, és dühös volt, hogy visszaéltél a helyzettel, V. viszont semmit nem vett észre, csak reggel értesült a cseréről és következményéről, mikor T. már távozott: hát, nem különös, még mindig nem hagynak nyugodni a részletek, tovább élnek bennem, tőlem szinte függetlenül, és kényszeríte64nek, hogy foglalkozzam velük, kínoznak, gyötörnek a hogyanok és mikéntek, még most is, mikor a részletek összegén, az egészen már túl vagyok.

 

 

És így megy ez már

                                                  hónapok óta, én itt vagyok, te ott vagy, én ezt teszem, te azt teszed, én így látom, te úgy látod, én ezt mondom, te azt mondod, én ezt tartom helyesnek, te azt tartod helyesnek, nekem erre van szükségem, neked arra van szükséged, nekem ez fontos, neked az fontos, én erre vagyok képes, te arra vagy képes, engem ez bánt, téged az bánt, én így akarom, te úgy akarod, szerintem ez az igazság, szerinted az az igazság, és sorolhatnám még tovább a különbségeket, de nem teszem, mert ennyi is elég annak bizonyítására, hogy mit sem bizonyítanak, és csak arra jók, hogy elfedjék a tényt, hogy boldogtalanok vagyunk, és a boldogtalanság nem szétválaszt, hanem mindennél jobban összeköt bennünket, és ha van jövőnknek záloga, akkor furcsa módon éppen a boldogtalanság az, melyet egyszer, ha szerencsénk lesz, kiválthatunk, és ha ugyancsak szerencsénk lesz, boldogságra cserélhetünk, addig azonban még sok idő van hátra, addig még sok minden történhet, lehetünk még rosszabbak, méltatlanabbak egymáshoz, mint most vagyunk, találhatjuk egymást még elviselhetetlenebbnek, mint most hajtogatjuk, lehetünk még elégedetlenebbek azzal, amink most van, vélhetjük még kevesebbnek, amit most keveslünk, érezhetjük magunkat kifosztottabbaknak, mint most egymás szemére vetjük, mialatt egyre szűkülő köreinket rójuk, és lassan, de biztosan megöregszünk, és végül, mint egymásnak, megadjuk magunkat a halálnak.

 

 

Ha belegondolok,

                                                  milyen tisztátlanul éltem, mielőtt elhagytál, és nem lévén támaszom, jó darabig még utána is, hát elborzadok, és ahogy távolodom ettől a tisztátlanságtól, nem fogy, inkább nő bennem a borzalom, mert egyre tárgyilagosabb leszek megítélésében, nem közvetlenül kettőnk viszonyára gondolok, bár annak felidézése is felér helyenként egy lidércnyomással, nem nagy galádságokra, ilyenek nem száradnak lelkemen, hanem arra a mindennapi, apró merényletre, melyet azzal követtem el magam ellen, hogy kétségbeestem, nem véletlenül használok múlt időt, hiszen noha a látszat olykor ellenem szól még, már nem is neheztelek rád, hogy akkora fájdalmat okoztál, és ha csak azt tartanám szem előtt, hogy elvesztettem, ami belőled birtokolható, de cserébe megnyertem, ami nélkül nincsen értelme a birtoklásnak, akár még hálás is lehetnék neked, de nem vagyok, mert tudom, nem a te érdemed ez a jótétemény, a várva várt újjászületés, anélkül, hogy vitatnám értékeidet, te csupán öntudatlan eszköze voltál egy akaratnak, mely makacs ellenállásomat megtörve végre magához hajlított engem, és ha megérsz rá, bizonyára magához hajlít téged is, és minden gyanakvásod, rosszallásod ellenére hozzám hasonlóan eljuttat majd az egyetlen és igazi megértésbe, melyben jómagam, mert szokatlan még, egyelőre oly esetlenül mozgok, hogy inkább elriasztalak tőle, semmint kívánatossá tenném előtted.

 

 

Van egy visszatérő

                                                  álmom, egy nagyvárosi buszmegállóban várok, délután van, csúcsforgalom, füst és zaj, összetorlódnak a levegő forró hullámai, végre felbukkan, nagy motorzajjal közeledik egy busz, nincsen száma, nem áll meg, pedig nincsen tele, bosszankodva fordulok utána, és akkor tisztán és jól kivehetően egy kisfiút pillantok meg, a hátsó ablaknál áll, nyolc-tíz éves lehet, szőke haja van, vékony nyaka, széles homloka, nagy szeme, és szomorú a tekintete, a mellkasát nem látni, eltakarja a piszkos karosszéria, csak két kezét, amelyekkel görcsösösen kapaszkodik, és tudod, ki az, szerelmünk első gyümölcse, a fiunk bátyja, aki nem születhetett meg, aki már nagyfiú volna, akinek elvetetésébe könnyelműen beleegyeztem, mert meghiúsítással fenyegette terveinket, különben először én sem tudom soha, hogy ő az, mert inkább rád hasonlít, mint rám, mindig csak akkor ismerem meg, mikor már eltávolodott a busz, és kétségbeesetten, zokogva rohanni kezdek utána, mialatt ott áll tehetetlenül, magára hagyva, árván a sok idegen közt, az örökkévalóság buszán, melyre akarata ellenére és megkérdezése nélkül tuszkoltuk fel, mielőtt még egy lépést is tehetett volna a mulandóság gyalogjáróján.

 

 

Akkor most

                                                   egy ismeretlen, ... századi, ... -dinasztiakori, kínai költő modorában, O. vagyok, az sz.-i, idősebb O. egyetlen fia, az M.-hegységbeli O. nemzetség egyenes ági leszármazottja, foglalkozásomra nézve írnok, a versírást csak kedvtelésből űzöm, B.-ben, a székesfővárosban lakom, van egy húgom, férjezett, éppen betöltöttem negyvenedik évemet, és ebből az alkalomból hazalátogattam a szülőfalumba, atyám és anyám öregek már, de hála a Teremtőnek, mindketten egészségesek, nagyon kedvesen fogadtak, nyomban átöltöztek, a legszebb ruhájukat vették fel, és engem a legpuhább gyékényre ültettek, mindent azonnal tudni akartak rólam, és én buzgó voltam a mesélésben és kíméletes, mert semmi olyat nem mondtam, amivel feldúltam volna a nyugalmukat, étellel, itallal jól tartottak, kedvenc porceláncsészémben szolgálták fel a teát, abban a nagyon vékony falúban, melyen virágba borult tavaszi liget van távolba vesző, finoman jelzett ösvénnyel, ebéd után hálófülkémbe mentem, szundítottam egyet, felébredvén imádkoztam a házi szentélyben, aztán illendőségből sorra jártam a rokonokat, az élők után a holtak következtek, a sírkertben nekik is megadtam a tiszteletet, végül hártyavékony, szűz havon kijöttem ide a tóhoz, ahol most vagyok, útközben felrebbent előttem egy fogolycsapat, kijöttem, hogy gondolkozzam, hogy számot vessek eddigi életemmel, egyedül vagyok itt, kristálytiszta a levegő, derült az ég, a nap már leáldozott, árnyék nincsen, a hold még nem kelt fel, de még jól kivehetők a róka- és nyúlnyomok, még mélyen belátni az erdőbe, a fák közé, csend van, a fácánok már felgallyaztak, a völgytorokból enyhe szél fúj, mozgatja az elszáradt fűszálakat, sok rossz mellett sok jót is tettem életemben, de a legjobbat, úgy érzem, akkor cselekedtem, mikor egy nyáron kisfiamnak, aki a feleségem és köztem egyik ágyasom miatt kirobbant veszekedést hallva sírva fakadt, ugyane 69helyen piros fűzfavesszőt vágtam, meghajlítottam az évesforma ágat, és két végére madzagot kötöttem, azóta is előttem van, hogy megörült, milyen gyorsan felszáradtak a könnyei, mikor kezébe adtam, és megmutattam, hogyan fogja, és hova illessze a nyílnak való, bemetszett végű nádszálat.

 

 

Elmúlnak majd

                                                  egyszer a kínok is, a gyötrődés óraműve lejár, megáll bennem a durva szerkezet, nem húzod fel többé, elmaradnak rendszertelen látogatásaid, nem ébresztesz reményt, nem hitegetsz boldogsággal, nem tartasz bizonytalanságban, nem alázod meg vágyamat, nem vetkőztetsz ki emberi mivoltomból, beleszeretsz valakibe, lehetőleg szakmádbelibe, elválunk, végleg elköltözöl és újból férjhez mégy, talán még gyereket is szülsz megint, ha beleillik terveidbe, és lassan minden rosszat elfelejtesz, csak a jóra emlékezel, aztán a fiam megy el tőlem, frigyünk gyümölcse, akit kicsi korától én neveltem, felnő, a maga útját akarja járni, elege lesz belőlem, öregemberből, aki addigra leszek, már csak hibáimat látja, és még a te botlásaidért is rám neheztel, noha valaha úgy, de úgy megértettük egymást, aztán elpusztul a kutyám, nem a mostani, annak utóda, először kihull a szőre, aztán megsüketül, a végén már menni se bír, sokat szenved, mielőtt kimúlna, de még a halála napján is megismer, hozzám jönne, de nem tud, magam temetem el a kertben, azontúl egészen egyedül leszek, szűkös körülmények közt élek, mindenki megfeledkezik rólam, többnyire hideget eszem, sűrűn elcsöppen az orrom, elhanyagolom magam, esetleg még kellemetlen szagom is lesz, egy pléddel letakart fonott székben üldögélek naphosszat, csend és béke vesz körül, a múlt számomra többé nem létezik, üres vagyok, akár a kibelezett dió, és derűs, mint egy csecsemő, szerény nyugdíjamat madáreledelre költöm, a cinkék már ismernek, nem repülnek el, ha az ablakhoz botorkálok, és megnézem, van-e még a párkányon napraforgó.

 

 

Vége a télnek,

                                                    kopárak a fák, a fű se zöldell még, de az éjszakák már megrövidültek és a nappalok is hosszabbak lettek, bár éppoly egyformán követik egymást, mint rég, és én is éppoly egyformán és társtalanul élek itt, ebben a peremkerületi társasházban a fiunkkal, mióta távol vagy és nem törődsz velem, mint eddig, fáradtan és későn fekszem, fáradtan és korán kelek, végzem napi teendőimet, vagyis mindazt, amiről azt hiszem, végeznem kell, keltek, öltöztetek, etetek, vetkőztetek, mosdatok, fektetek, óvodába kísérek, óvodából hazakísérek, főzök, takarítok, játszom, mosok, mesélek, kérdésekre felelek vagy éppen nem felelek, szörnyű szóval élve, nevelek, és olykor, helyetted is, bosszankodom, de bosszúságom egy pillanatra sem rontja el örömömet, melyet szülőként, helyetted is, egyfolytában érzek, mióta apa vagyok, közben, persze, mellesleg dolgozom is, mert élni kell valamiből, valahogy olyan az egész, mintha Istennel beszélgetnék, a beszélgetés azért túlzás, mert Isten egyelőre nem válaszol nekem, a fiunknak viszont igen, de csak túlzással érzékeltethetem, mire gondolok, olyan édes, olyan megnyugtató, hogy mindent ennek rendelek alá, mint a szüleim annak idején, mikor rólam gondoskodtak, a nagyszüleim meg a szüleimről, és így tovább, csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.

 

 

Szűnik már

                                                    bennem a zűrzavar, oszlik a sötétség, vége a tévelygésnek, tisztátlanságnak, kiszolgáltatottságnak, nem kapok már szívdobogást, ha megszólal az előszobában a csengő, nem rohanok hanyatt-homlok ajtót nyitni, hogy hátha mégis te vagy, és hátha azért és nem másért, nem leszek izgatott, ha felfedezek valamit a levélszekrényben, nem hiszem többé, hogy tőled jön, nem keresek már kedvező jeleket se földön, se égen, felhagytam a jóslással, nem remélem többé, hogy egyszer betoppansz, mintha mi sem történt volna, és velem maradsz, törődsz velem, és mindent megértesz, vagy hogy írsz, és abból, amit és ahogy, a várva várt fordulatra következtetek, és arról is lemondtam, hogy valaha is érzéki kielégülést szerezzek nálad, pedig különben semmi nem változott, nem lettem közömbös irántad, csak szembenéztem a jelennel és számot vetettem a jövővel, csak megzaboláztam vágyaimat, falat emeltem magam köré, elkerítettem magam tőled, ezt kellett tennem, erre volt szükség, hogy ne gyűlölj meg végleg, és másként, felebarátként még szeress.

 

 

Tudtam,

                                                   hogy elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, vártam, bár nem kívántam, készültem rá, éveken át, attól kezdve, hogy kimostak a klinikán, rendszeres életet éltem, korán feküdtem, korán keltem, naponta háromszor ettem, sokat voltam szabad levegőn, nagyokat sétáltam, kondicionáló edzésekre jártam, beosztottam időmet, vitaminokat szedtem, kezeltettem a gyomorfekélyemet, félretettem némi pénzt, erőt gyűjtöttem, sakkoztam, elemeztem minden helyzetet, uralkodtam magamon, kíméltem az idegeimet, visszanyertem régi testsúlyomat, újra megleltem lelki nyugalmamat, számoltam minden eshetőséggel, mi lesz, ha így alakul, mi lesz, ha úgy, szoktattam magam a gondolathoz, a rosszhoz, a rosszabbhoz, a legrosszabbhoz, ahhoz, hogy ellenfelem leszel, és támadsz majd, hogy ügyvédet fogadsz, és jogi esetté egyszerűsítesz, hogy szövetségeseket keresel ellenem, és mással osztod meg, mi kettőnkre tartozik, hogy elferdíted a tényeket, és hallgatsz arról, amiről beszélni kellene, és beszélsz arról, amiről jobb volna hallgatni, hogy az igazságnak csak egy részét vállalod, és úgy tünteted fel, mintha egész lenne, hogy erényt kovácsolsz a hibából, és hibává zülleszted az erényt, hogy el akarsz idegeníteni a fiamtól, és csak eszközül használod, hogy kígyót-békát kiabálsz rám, hogy besározol, hogy úgy elvakít a gyűlölet, hogy bosszúból még fel is jelentesz, hogy ütsz majd, övön felül és övön alul, és arra kényszerítesz, hogy én is üssek, készültem mindenre, készültem a válóperre, mint egy atléta a világversenyre, vagy mint egy beteg a súlyos műtétre, mégis készületlenül ért, akár egy orvlövés, mert olyan gonosz erőket szabadított fel bennem, melyekkel szemben tehetetlen vagyok, és félő, hogy alulmaradok, és akkor valóban olyan leszek, amilyennek látsz, akkor olyan leszek, mint te.

 

 

Eljött az is,

                                                    a lakásmegosztás, az öncélú bosszantások, a kis és nagy kitolások, a felőrlési kísérletek, a kilátástalan állóháború ideje, és egyszeriben akörül forgott minden, mi kié, ki vette és miből, kinek mihez van joga és miért, ki kinek fizet és mennyit, először bíztam benned, magamban, a józan észben, abban, hogy nem süllyedünk ide, és hagytam mindent a régiben, még afölött is nagyvonalúan átsiklottam, hogy a kölcsöntörlesztésekből nem vállalsz részt, és engem terhel mindenféle számla, és afféle kijáró szolgáltatásnak tekintesz, csak a nekem ítélt szoba ajtajára szereltettem zárat, azt is inkább a rend kedvéért, jeléül annak, hogy nem lakom itthon, merthogy akkor éppen külföldön dolgoztam, csak azután mérgesedett el a helyzet, hogy távollétemben feltörted a szobám, és megsemmisítetted a jegyzeteimet, és hazajövet ki kellett cseréltetnem a zárat, csak akkor vettem fel a nekem dobott kesztyűt, és zártam le önkényesen bizonyos közös helyiségeket, mikor láttam, mint tűnnek el egymás után bizonyos berendezési és használati tárgyak, és azután jöttek, vették át az uralmat a kulcsok, akkor váltak nélkülözhetetlen társaimmá ezek a praktikus öntött, reszelt fémdarabok, és attól kezdve, hogy azokká váltak, mindig azok csörögtek zsebemben, azokat forgattam, szobádénak kivételével, minden zárban, akár a konyhába, akár a fürdőszobába, akár a dolgozószobába vagy az előszobába kellett mennem, azokkal nyitottam magam előtt és zártam magam mögött gondosan minden ajtót, és úgy jártam-keltem otthon, mint egy fegyőr a fogházban, így kerültem velük bizalmas viszonyba, így tanultam meg becsülni őket, bár e viszony nem volt mindig zavartalan, mert nem csalódtam ugyan bennük, és a velük való matatás mindig megnyugtatóan hatott rám, mintegy levezette idegességemet, de olykor bosszúságot is okoztak, előfordult, hogy 75megfeledkeztem valamelyiknek rejtekhelyéről, és máris megvolt a baj, tűvé kellett tennem érte az egész lakást, és még csak nem is kérhettelek, hogy segíts megkeresni, mialatt szemed sarkából gúnyosan figyelted, mily szánalmas és rövidlátó vagyok, és valóban az voltam, szánalmas és rövidlátó, mert a biztonság csak illúzió volt, hiszen elég egy rúgás, és máris belül vagy valamelyik üvegezett ajtón, és különben sem erről volt szó, de hát ki törődött akkor azzal, meg azzal, hogy miről van szó.

 

 

Szabadnapod lehetett,

                                                   mert váratlanul megint betoppantál, hogy mint mondani szoktad, együtt légy a fiaddal, a legújabb divat szerint voltál öltözve, karikás volt a szemed, büfékocsi- és parfümszagot árasztottál, mesterkélt voltál, és áttetsző reklámszatyorban valami édességet lobogtattál, már kimondták a válást, már javában folyt a gyermekelhelyezési per, téli este volt, valamivel karácsony előtt, a lakásban égtek a villanyok, áthallásoktól volt hangos a társasház, a fiunk a leckéjét csinálta, én vacsorát főztem, amikor megszólalt a csengő, én nyitottam ajtót, de a fiunk is elővágtatott, hogy megnézze, ki az, ideges lettem, mikor láttam, hogy te vagy, tudtam előre, hogy ebből baj lesz, rosszkor jöttél, mondtam, nem így beszéltük meg, jobb, ha most elmégy, és vársz holnapig, holnap különben is átadom, a mai nap még az én napom, de fütyültél rám, és az lett, baj, mert már az előszobában vitatkozni kezdtünk, a szokásos meddő dolgokról, a szokásos meddő módon, és addig vadítottuk, becsméreltük egymást, míg a fiunk sírva nem fakadt, és ezen a ponton akár le is zárhatnám, de inkább folytatom, mert arról is tudnod kell, amiről nem tudsz, arról, hogy miután dérrel-dúrral visszavonultál a gyerekszobába, én pedig a felindulástól reszketve bevettem magam a konyhába, utánam jött a fiunk, papír, toll a kezében, és levelet írt a Jézuskának, és azt kérte, add, hogy anyu megint legyen apu felesége, a lelkemre kötötte, hogy neked ne szóljak róla, csak tegyem ki az ablakpárkányra, és én mostanáig nem is szóltam, de nagyon megrendültem és majd megszakadt a szívem érte, hogy micsoda szörnyű terhet raktunk gyenge vállára.

 

 

Délután történt,

                                                   a középhegységben, kívül-belül az őszutó szürkesége, a kertekben már dér és cinkék, dolgoztam valamin, korán keltem, hogy megnyújtsam a napot, ebéd után leküzdhetetlen álmosság tört rám, még nem végeztem, de ruhástul ledőltem az ágyra, először a szemközti falat néztem, aztán tekintetem a frissen készült mennyezetlambériára függesztettem, tetszett, igaza volt L.-nek, mikor dicsérte, jó munkát végeztünk, fenyődeszkaillat terjengett a levegőben, még nem nyomta el egészen a fakonzerváló szaga, fészkelődtem, tarkóm alá tettem és összekulcsoltam a kezem, a cserépkályhában égett a tűz, mégis megborzongtam a takaró alatt, sorra vettem teendőimet, burkolóanyagok tulajdonságain morfondíroztam, határidők és hiánycikkek suhantak át tudatomon, a gyermekelhelyezési perre gondoltam és a vele kapcsolatos bonyodalmakra, aggasztott anyagi helyzetem és a rendszeres testmozgás hiánya, anyám leánykori fényképe jutott eszembe, amelyen fehér ruhában kacsát etet és T. M. szerzetesköltő halála, lehunytam a szemem, aztán az foglalkoztatott, hogyan fogok viselkedni apám temetésén, ha túlélem őt, ez sokáig tartott, közben beúszott egy nyári legelő, vadkörtefák, szeder- és csipkebokrok, valaki guggolt és nyúlcsapdát állított a fűben, szülőfalum, Sz. közelében, a gyümölcsök fejlettségéről ítélve július lehetett, kint elzúgott egy távolsági busz, valakit ugattak a kutyák, kinyitottam és újra lehunytam a szemem, visszajött az iménti kép, megint nyár volt, de már K.-ban, egy másik földrészen, ahol egy évig éltem a fiammal, a legelő egy széles völgybe torkollott, a völgyben ranchok, meleg volt, a szárazságtól pattogtak a sárga hegyoldalak, egy karámnál marhát taglóztak, mint a spanyol időkben, aztán tűz ütött ki, égett minden, lángoltak a szikamorfák, tűzoltók jöttek, reménytelennek látszott az oltás, aztán eltűnt minden, 78és nem tudom, miért, még mindig az álom és ébrenlét határán, hirtelen egy évszámra gondoltam, tizenöt év, ennyi idő telt el, mióta nélküled élek, még tizenöt év, és nyugdíjas leszek, ha még leszek, és mintha darázs csípett volna, felpattantam, és a szégyentől, hogy milyen nevetséges leszek, ha még akkor is, öregen is tőled szenvedek, kirohantam.

 

 Tovább