Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


_____________________________________________

 

Kiss Judit Ágnes: Csillagom, révészem

                                                         Abstract Embrace

 

 

Átúszni a vizet
Nem futja erőmből,
Ha hidat építek,
Kifogyok a kőből.


Nincs mit felkínálnom,
Kifosztva mindenből
Kell elébed állnom.
Testből és lélekből


Mi megmaradt végül
Sok ölelés után,
Itt van fizetségül,
Csak vígy át a Dunán.


Vigyél a túlpartra,
Öröktől ott lakom,
Fogaid közt tartva,
Révészem, csillagom.

 

 

 

______________________________________________________________________

                                                                        Cornelia Karlstromer - Oneness

Kiss Judit Ágnes: Egyensúly 

 

 

 

nem volt szándékos. 
ha az volt, öntudatlan, 
s hogy melyik mozdulatban 
rejlett az erő, 
mely rést nyitott benned 
előttem, mélyedre nézni, 
nem tudom.

 
nem, nem a látvány. talán az érzés, 
nem is a szépség, csak a titok 
lett vákuum, elkerülhetetlen, 
hogy azt se bánjam már, ha pusztítok,
 

beléd hatoljak, s úgy omoljak el 
benned, mint szájban, ha édes az íz, 
legyek kegyetlen érted, hogyha kell, 
l
efogjam a kezed, hogy el ne taszíts, 
mámorból lihegjek hályogot szemedre -
 

most már neked is 
jogod van ugyanerre.

 

 

_______________________________________________________________________

                                                                                                 Cene Gál István - Magány

Kiss Judit Ágnes: Geometria

 

 

 

Az vagy nekem, mi magadnak sosem, 
és én benned magamnak idegen 
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

 
ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, 
mit érzel, az te és nem én vagyok. 
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, 
és nem veled, magammal harcolok. 
Minek tagadjam? Közös útra vártam, 
vagy legalább egy kereszteződésre, 
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? 
Hiába tágulunk bele a térbe,

 
mindez csak látszat, lázálom, mese, 
mert síkjainknak nincsen metszete.

 

 

______________________________________________________________________

                                                                                              Kálmán György - Fa

Kiss Judit Ágnes: Karma

 

 

 

 

Lehet, hogy ez már egy másik élet,
Csak még nem vettük észre,
A hétköznapok abroncsai
Már nem tartottak össze.

 

A bomló testből néhány atom
Majd újraszerveződik,
Macskából madár lesz, kutyából hal,
És képzelheted a többit.

 

Különös reinkarnációk,
Ciki, hogy ide születtünk,
Tuti, hogy ez már egy másik élet,
Fura, hogy észre se vettük.

 

Idegen arcok, alterált végzet,
Hol van a régi, a másik?
Jó volna bármit fölismerni,
Rohanunk háztól házig.

 

Ellenséges az idő, a tér, de
Nincs hová hazamenni,
Bőrizomtömlőjén már lassan
Araszol felénk a semmi.

 

Odafönn elszúrták, úgy tűnik,
De lényeg, hogy jó volt a szándék,
Biztos, hogy ez már egy másik élet,
De talán ez is ajándék.

 

 

 

______________________________________________________________________ 

                                                                                          Mary E. Berning - Parachute

Kiss Judit Ágnes: Mimikri

 

 

 

 

Hová hívtál el, Istenem?
Miféle különös szeánszra,
mely szentebb, mint egy nászmise
és sötétebb, mint a sátán bálja?


Hová dobtál ki, Istenem,
mint egy ejtőernyős ügynököt?
Tudtad-e, amikor kilöktél,
hol szállunk, milyen föld fölött?

 
Most itt vagyok, nem kérdezek már
semmit, ami a múltról szólna,
elvégzem mindazt, amit rám bíztál,
vagy szolgaként, vagy uralkodva,

 
csak tudnám, mi az. Most jó volna
emlékezni, mit is kell tennem.
Hallgatok addig, és próbálok
túlélni rejtőszínekben.

 

 

 

_______________________________________________________________________

  

Kiss Judit Áges: Szonett feltételes módban

                                                                                                    Anne D. Mejaki - Lovers

 

 

 

 

 

 

Szeretnék most jó távol ülni tőled,
úgy négy-öt méterre, és onnan nézni
az arcod, amíg bőröd fel nem vérzi
tekintetem. Nézném a tested, főleg


a nyakad a kéken lüktető érrel.
Nézném, hogy fájjon, hiába enyhítik,
sosem múló heget hagynék, hogy mindig
rám emlékezz, utunk bármerre tér el.


S a fájdalom nem múlna el, csak egyre:
ha neked adnám magam kényre-kegyre.
És érezném, amikor a perc itt van,


hogy vágyad már utol éred ésszel,
és akkor a víznél is lágyabb kézzel
tüzet szeretnék rakni csontjaidban.

 

 

_______________________________________________________________________