Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                                                     Kikerics

Grecsó Krisztián - A szerető neve  

 

    

 

 

 

 

 

     Szalma Lajos aznap harmadszorra repetázott a Körös-parti panorámából. Nem is Körös-part az igazán, Élővíz-csatorna, ez a hivatalos neve Tótváros egyetlen folyócskájának, melynek olyan csinos sétánya van, mintha legalábbis a Balaton-partra vezetne. Szalma Lajos itt korzózott körbe, a nulla ponttól indult, a városi fürdő magas kőkerítésétől, elsétált a levitézlett Halász-csárda előtt, a vízparton télikertes kiskastélyok és biedermeier kúriák vannak, a Körös meg a füzek lombalagútjában pihen. A promenádon kis szigetek, padok, ahol kívánós kamaszok markolásszák egymás ölét. Szalma Lajos tanár úr rótta a köröket, mintha a méterek percek volnának, és vissza lehetne ballagni az időben, és látni, amikor elvesztette minden reményét, hogy ezt az élet nevű ügyet lehetne másképp is csinálni.
     Másképp, főleg a nők miatt.
     Egy szerelem szomorú vége bántotta éveken át az ifjú Lajost, és még most, a gyakorló tanár urat is, egy régi, titkos viszony emléke, egy olyan parázsló kívánalomé, amely után – most már látható – szükségszerűen csak hamu marad. Szalma Lajos üres telkeket, puszta házhelyeket látott maga előtt, tüzek után felperzselt erdőkben maradt facsonkokat. Ez volt az ő lelkének tájképe a nők miatt, a vérforralóan guggoló, szívsajdítóan gömbölyödő asszonyok okán.
     A hölgy, akinek gyermeke, férje is volt, minden héten egyszer imádta az ifjú Lajost, orosházi, szolnoki, mezőberényi motelek kis szobáiban szerelmeskedtek hajnalig. Lajos más lett, felnőtt, a lüktető, törtető ifjú kanból merengő, tépelődő férfivá érett, aki tudta, hogy csak úgy lehet igazán boldog, ha kitekergődzik saját hétköznapjaiból, viszonyaiból, kötöttségeiből, ám éppen emiatt csak falatnyi boldogság adódik, semmi több. Ilyen hazug és elvágyódó a lélek: egy szerelem csak akkor marad meg virágjában, ha kinyílásakor letépjük.
     Szalma Lajos megállt a tótvárosi könyvtár oldalánál, ahol a város legszebb utcája fut, megkerülve a Szlovák restaurantot és a ragyogó evangélikus templomot, nézte a csepp alakú fákat, melyeknek még mindig, öregkorára sem tudta a fajtáját, hogy miféle ágak növesztenek ilyen mosolygós, kerekded lombokat. Nézelődött, valaha, az ő gyerekkorában egy félbolond öreg irányította ott a forgalmat, és akkoriban még olyan világ volt, hogy az autósok figyeltek Soma bácsira, ha szabadot mutatott, mentek, és az öreg kacagott a boldogságtól, hogy mégis posztos rendőr lett öregkorára.
     Szalma Lajos, a városi gimnázium ismert fizikatanára mélyet szippantott a késő nyári levegőből, lehajtotta a fejét, és akkor valami nagyon furcsát látott. A Körös-parton volt, ahol a hősök fejfái állnak, és ahol a sétány olyan alázatos, mintha rajtakapott asszony volna. Egy marék virágot látott, kinőttek bolondul, korán, az eltévedt tavaszban, lengedeztek a régi gőzmalom előtt, már egészen a vízparton. Egy karéj kikerics volt az. Virítottak a sárga fejecskék, mintha tényleg visszatért volna a tavasz, és a langymeleg ígérete nem csak olyan volna, mint egy fölgerjedt kamaszé, aki némi melegségért az édesanyja életére is esküszik.
     És ez még nem elég. A virágok kirajzoltak egy nevet. Nem azt, hogy „Lajos”, bár az sem lett volna kisebb meglepetés. Egy asszonyét. A tanár úr régi szeretőjének nevét. Az asszonyét, aki úgy tudta megőrizni naiv tisztaságát, hogy közben minden rezdülését ismerte a férfitestnek. Tudta, hogy másnaposan milyen jólesik egy sietős ölelés, tudta, hogyan kopik el a férfi testében a vágy, ismerte a válogatós, hamar feledő férfitermészetet, ahogy az anyákban burjánzó dacot is, és mindenhez volt iróniája, mindenből kívül tudott maradni, mindenre rálátott, mégsem fertőzték meg a szédült női hívságok, mint miniszoknya, vagy mély dekoltázs. Szalma Lajos csak nézte a virágból kirajzolt nevet, amelyet ő oly ritkán mondott ki, mert egyszerűen „Kicsimnek” nevezte az asszonyt, és az asszony is így szólította őt, a fia előtt is, és ettől az ifjú Lajos is fiúvá lett. 
     Szalma Lajos hirtelen rájött, mit kell tennie.
     Bármilyen gyönyörű is a kirajzolt szerelmes neve, hogy most úgy szalad benne körbe a vér, mintha aranyifjú lenne ismét, el kell tipornia, mert a boldogságot mindig el kell mulasztani ahhoz, hogy elviselhető legyen a körülötte gazosodó szenvedés. A tanár úr eldobta magát, mint egy megszédült részeg, vagy, mint egy posztjáért küzdő futballkapus, és betakarta a kikericsnevet a szívével, a hasával, a gyomrával, és egy kicsit még a nyakával is. Eltiporta őket. És csak feküdt a múlton. Mint aki többé már nem is akar a jelenben lenni.