Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                   

 

 Tabák András: Ő az, akit szeretsz  

                    
     

     Egyik reggel arra ébredtünk, hogy kétségtelenül itt a tavasz. Az előző napokban még komisz ködök gomolyogtak, és szakadatlanul esett, de most, íme, kertünk megtelt verőfénnyel, játszi illatokkal, madárzajjal. Hars rigófüttytől zengett a környék.
     - Világos - mondtam Gabbancsnak -, ilyen pompás időben az Állatkertbe kell mennünk.
     Lelkesen helyeselt. - Igen, apu, az Állatkertbe akarsz menni.
Hogy miért neveztük el Gabbancsnak? Nem tudom. Talán, mert a Gabi igencsak unalmas becenév, s meglehet, valamimód még Shakespeare is ludas benne: " parányi, mint egy makkopáncs". Hanem amire végképp nem lelek magyarázatot: már jócskán elmúlt hároméves, mégis rendületlenül második személyben beszél magáról. " Éhes vagy - követelőzik -, kaját akarsz!" "Mész a klotyóra - jelenti be -, pisilned kell. A kacifántosság sem ejti zavarba: "Jöjjél a kertbe, apu, szeretnél labdázni veled." senki sem érti ezt a furcsaságot. Azt mondják, eddig sohase hallottak második személyben beszélni gyereket. Én sem. Még felnőttet is csak ritkán. Néha egy - egy költőt.
     Kimentünk hát az Állatkertbe. A kisföldalattin természetesen, hiszen buszon bármikor utazhatunk, de a kisföldalattin csak akkor, ha az Állatkertbe megyünk, és azért olyan jó, magyarázta Gabbancs, hogy most az Állatkertbe megyünk, mert a kisföldalattin utazhatunk.
     Odakinn nem voltak épp kevesen, de sokan se. Először is léggömböt vettünk, pirosat, mert az fontos, és anélkül még az Állatkert sem ér valami sokat, meg egy zacskó hámozott mogyorót, amit szétosztogatunk majd az állatok között.
     Mire odaértünk a vízilovak medencéjéhez, a léggömbünk elrepült, és a mogyorót észrevétlen elropogtattuk. Sebaj, vigasztaltuk magunkat, az állatok etetése úgyis tilos...
     A medence korlátjának támaszkodtunk, és megmutattam neki, az ott, látod , a víziló.
     Elnézegette a hatalmas, barna hústömeget, és azt mondta, a vizet látja, de a lovat nem, csak azt a nagy kövér rondaságot, aki folyton a száját tátogatja, s hozzátette, a víz lehetne tisztább is, meg, hogy mennyivel, de mennyivel érdekesebb volna, ha a nagy kövér rondaság helyett inkább valami vitorlás úszkálna a vízen, akár a Balatonon, egy szép kis vitorlás, színes zászlócskákkal az árbocán, csillaggal a vitorláján, s amire mindjárt föl is kéredzkednénk, ugye, apu?
     - Föl bizony - bólintottam -, hát persze! - Azzal átbaktattunk az elefánthoz, hátha az nagyobb sikert arat.
     Nem sok figyelmet vesztegetett rá. Annál többet, arra az ősz bajszú bácsira, aki kattogó masinájával a sétány menti pázsitot nyírta. Barátságos bácsi volt, nem vitás. Mihelyt odaléptünk hozzá, nyomban kikapcsolta a szerkentyűjét, és szép komótosan elmagyarázta, hogyan nyírja a gép a füvet. Amikor pedig még azt is megengedte, hogy Gabbancs megfogja a masina egyik szarvát, s egy darabig kettesben vágják a gyepet, már láttam, aligha jöttünk ki hiába az Állatkertbe, ez a fűnyírás sokáig emlékezetes marad. "No nem baj - gondoltam -, semmi vész, majd a zsiráf, azon fogsz csak bámulni igazán!"
     Megbámulta. Tetőtől a talpáig, becsületesen. Azután a patájától föl a feje búbjáig, ahol a két szarvacska dudorodik, és élénken megszólalt: - Apu, ott egy repcsi... Integessünk neki?
     Odafönn csakugyan úszott egy repcsi, jókora utasszállító, még a búgását is hallottuk. Biztosan Ferihegynek tartott.
     - Nem azért vagyunk itt - figyelmeztettem - hogy mindenféle repülőgépnek integessünk, inkább az állatokkal ismerkedj.
     - Igen, apu - mondta engedelmesen -, ismerkedel az állatokkal. - És megkérdezte, ha az a repcsi leszáll, garázsba megy-e, mint a buszok, vagy remízbe, ahová a villamos.
     - Sem oda, sem emide - feleltem mogorván -, hanem egy óriási csarnokba, melyet hangárnak neveznek. - Erre természetesen, muszáj volt elmagyaráznom, milyen a hangár, mire használják, és hogyan fér el benne a repülőgép. Közben szomorkodtam magamban. Lehetséges, hogy agresszív ösztönök szunnyadnak ebben a gyerekben? Hát valóban csak a vad ragadozók fogják érdekelni?
     Tévedtem. Ha vetett is rájuk néhány közömbös pillantást, szemlátomást csak irántam való udvariasságában. És még szemrehányást sem tehettem neki. A tigrisek egytől egyig unottan kuksoltak, a párduc, a jaguár, meg a többi nem különben. A sörényes hím oroszlán jámboran szunyókált a napsütésben.
     Gondoltam felcsigázom egy kissé a képzeletét. Mesélni kezdtem, micsoda veszedelmes és vérengző fenevadak ezek, hogyan pusztítják, ölik, marcangolják darabokra a védtelen, békés állatokat, s mondhatom, egyre jobban belemelegedtem, míg csak észre nem vettem végül, hogy már réges-rég nem rám, hanem másvalakire figyel.
     Egy baszksapkás fiatalember állt ott. Előtte állvány, az állványon vászon, paletta a kezében.
     Őt nézte.
     - Mit csinál a bácsi?
     - Fest - mondtam.
     - Mit fest?
     - Láthatod - mutattam -, az alvó oroszlánt.
     - Miért festi a bácsi az alvó oroszlánt?
     - Hogyhogy miért festi? Azért, mert... hát hogy... hiszen ez igazán egyszerű! Meg akarja örökíteni.
     Ezt a szót nem ismerte. Felvilágosítottam, mit tesz az, megörökíteni valamit.
     Szőke fejével rábólintott, most már érti.
     Azután megkérdezte: - De, miért festi a bácsi az alvó oroszlánt?
     Nyeltem egyet, és szelíden azt mondtam, a bácsinak ma biztosan éppen arra szottyant kedve, hogy alvó oroszlánt fessen.
     Megrázta a fejét, a pillantásából kiolvashattam, hogy csudamód értetlennek tart, és kérdését megpróbálta szabatosabbá formálni. - Miért festi le a bácsi az alvó oroszlánt, ha az alvó oroszlán úgyis van?
     "No nem - gondoltam -, esztétikai vitába nem fogsz beleráncigálni!" - s azzal ütöttem el a dolgot, hogy ami nincs, azt bajos megfesteni, éppen ezért a bácsitól sem várhatja el, hogy az alvó oroszlán helyett azt fesse meg, ami nincs.
     Ezen eltűnődött. De kisvártatva határozottan kijelentette: pedig azt, ami nincs, mégiscsak sokkal érdekesebb volna megfesteni, mint az alvó oroszlánt, mert az alvó oroszlánt megfestés nélkül is látni, de ami nincs, azt csak úgy lehetne látni, ha a bácsi megfestené.
     Azt hiszem, neki volt igaza.
     Ezek után a tevékhez kerültünk. Megvallom, kedvelem a tevét. Kedvelem igénytelenségét és bölcs egykedvűségét, ahogy a világ ügyeit szemléli, de nem ám holmi kívülálló, hanem olyan lény módjára, aki mellesleg tudja, mi a dolga, és azt fáradhatatlanul el is végzi. Mindig is a kedvenc állataim közé tartozott.
     Érthető tehát, hogy rosszulesett látnom, a fiam rájuk sem hederít. A fülét hegyezte. A kerítésen túl kerekek csattogása hallatszott, mozdonydübörgés. - Apu - szólt boldogan -, itt vonatok is járnak!
     - Járnak - hagytam rá megadóan, jól tudva, mi következik.
     Hát, igen. Az obligát kérdések özöne. Milyen vonat jár erre? Tehervonat, vagy személyvonat, vagy gyorsvonat? Villanymozdony húzza-e, vagy dízel? Ha dízel, melyik dízel, a piros, a zöld, vagy a kék? Hány kocsiból áll a vonat? Honnan jön és hová megy? Ülnek-e rajta gyerekek, és ha ülnek, ezen a vonaton kihajolhatnak-e az ablakon?
     - Tudod, mit? - szúrtam közbe alattomosan. - Keressünk egy fagyist vagy vattacukor-készítőt!
     Vattacukrot sajnos nem árultak, így hát beértük vaníliafagylalttal, és elsétáltunk a majomházhoz. Ahány gyerek csak kint volt aznap az Állatkertben, azt hiszem, mind ott visítozott gyönyörűségében. És mindegyik vaníliafagylaltot nyalt, és az apja nyakában trónolt.
     Én is fölajánlottam, hogy a vállamra ültetem, úgy jobban láthatja a majmokat.
     - Nem akarod jobban látni a majmokat - rázta a fejét -, a vonatokat szeretnéd látni a kerítésnél.
     Erre már megmérgelődtem. No, várj csak, gondoltam, engem te nem fogsz felhergelni!
     Azzal fölkerestük a medvéket. Ez volt a végsőkre tartogatott tromfom. Mert ugyan akad-e olyan gyerek, aki nem olvad el egy igazi, élő mackó láttán?
     Hát, egy akadt.
     - Nem szereted a macikat - mondta -, csúnyák és büdösek. - S még a ketreceiknek is hátat fordított, olyan irigykedve bámult egy kisfiút, akinek tűzpiros biciklije volt, és a kormányán csengő helyett valami kimustrált autóduda. És pillanatonként tülkölt azzal a dudával.
     De miért is folytatnám? Felsültem vele, bárhová vittem is. A mókusnál az önműködő locsológép érdekelte, a szarvasoknál a szemeteskocsi, amelynek villogott a narancssárga tetőlámpája. a zebrák előtt meg egy papírcsákós, öreg mázoló, aki bagót rágott és a korlátot pingálta, és természetesen neki is megengedte, hogy húzogasson néhányat a pemzlijécvel.
     No és az állatóvoda? Fütyült az állatóvodára. Mit neki süldő oroszlán, farkaskölyök, őzgida és hintázó medvebocs, amikor éppen arra jött egy kannákat szállító motoros targonca! S akadt-e nála boldogabb gyerek aznap az Állatkertben, amikor a füttyös kedvű vezető, meglátva sóváran rimánkodó, már-már könnyes tekintetét, fölvette maga mellé az ülésre, és kétszer megkerülte vele a zergék szikláját?
     Ez a targoncázás megrendítette. Ünnepélyes volt, szinte átszellemült. És ami páratlan dolog, legalább tíz percig hallgatott. Csak a szeme fénylett, meg a füle piroslott megilletődöttségében.
     Letelepedtünk egy padra valami félreeső, hosszú ketrecsor előtt. Perecet ettünk, hallgattunk.
     Csöndes zug volt, még véletlenül se vetődött el arra valaki.
     Egyszer csak hallom, hogy fojtott hangon szólongat: - Apu... apu... - s látom, a szeme kikerekedik, látom, hogy magánkívül van izgatottságában. - Apu... az ott micsoda? Ott ni, bent a ketrecben...
     Odapillantottam, egy kecske volt. Egy közönséges kecske. Biztos, hogy nem tévedtem. A táblán is ott állt: KECSKE, CAPRA.
     Így hát közöltem vele, az ott egy kecske.
     - Ő az, akit szeretsz! - kiáltott fel elragadtatottan. 
    
Mit mondhatnék még? Ez valamikor fél tizenegykor történt. Ötnegyed óra múlva még mindig a kecskében gyönyörködtünk. Nyájas kecske volt, meg kell adni, jóindulatú és kezes. Időnként kedvesen mekegett, és nagyon összebarátkozott a fiammal.
     Gabbancsot hat ló sem vonszolhatta volna el attól a kecskétől. Szólongatta és gügyögött hozzá, simogatta, még énekelt is neki - nem győzött vele betelni. Sajnos azzal sem, amit követelődzésére a kecskékről meséltem. Holott elbeszéltem mindent, amit csak tudok róluk, s végül már azt is, amit nem.
     Talán kapuzárásig ott rostokoltunk volna, ha el nem harangozzák a delet. Akkor megjelent egy ápoló, és a kecskét beterelte az akoljába.
     Erre aztán mi is elindulhattunk haza ebédelni.
     - Máskor is eljössz - mondta elmenőben Gabbancs -, mindennap eljössz hozzá... Szereted! Okos, kedves és jó. És szép állat. A legszebb állat!

 

Kép